Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 12. szám - Kincses Károly: Fényképészmester vagyok én, barátom, ennél a címnél soha nem vágytam többre (Beszélgetés Bérci Lászlóval)
majd hadifogságba a Szovjetunióba. 1947. június 27-én ért vissza Bajára. Több műterem után házat vásároltak a Szent Antal (Szamuely) utca 7. alatt, s műtermüket is ide helyezték át. Négy gyermekük született: László (1941), Ildikó (1943), Virág (1951), Zsuzsanna (1953). Emlékmű helyett Harminc éve is elmúlt már annak, hogy kezdő fotómuzeológusként azt gondoltam, jó lenne azoktól az idős fényképészektől megtudni mindazt, amit a huszadik század során megtanultak, és amit addig csak a korabeli szaklapokban olvastam. Ócska kazettás magnómmal sorra-rendre felkerestem többüket, és sok ülésben 8-10 órányi beszélgetést rögzítettem velük. Bérei Laci bácsihoz alkalmanként öt órát kellett vonatozni, hogy bajai műtermében meglátogathassam. Bejelentettem levélben előre az érkezésem, s amikor jöttem, Piroska néni mindig kiváló csülkös bablevest főzött. Aztán a beszélgetés alatt szerényen meghúzódott a műterem sarkában, s csak néha szólt bele. Pedig ő is tudott szinte mindent. De Laci bácsi volt a megmondó ember. Az 1930-as években ismerkedtek meg, akkortól fogva együtt dolgoztak Budapesten, Isaszegen, majd Baján, életük utolsó pillanatáig. Illetve nem is, Laci bácsit elvitték katonának a második világháborúban, aztán fogságba esett, kis kényszermunka, csak évekkel a háború vége után tért haza. Addig Piroska néni egyedül vitte az üzletet, fényképezte a pózoló orosz vöröskatonákat, vigyázott magára, a műteremre, nevelte kicsi gyermekét. Remek asszony volt, de itt most mégis Laci bácsira koncentrálunk, akinek tudása, olvasottsága rendkívüli volt, és mindehhez még remek előadókészség, varázslatos személyiség társult. És ami számomra a legfontosabb. Akkor, az 1980-as évek elején még nem gondoltam, hogy néhány évtizeddel később már nemcsak az általa mesélt tegnapok dolgait kellene szinte mondatonként lábjegyzetelni, de az akkor még minden képzettebb fényképésznek, fotóamatőrnek evidenciaszámba menő megjegyzéseit is. A fotográfia az utolsó tíz évben nyert egy kis kütyüt, amivel akár beszélgetés közben is lehet képeket rögzíteni, amivel a csecsemő vagy a veszprémi Böbe majom valamelyik unokája is rendkívüli felvételeket készíthet. Megszületnek általa milliószámra a látszólag tökéletes digitális képek, de közben elveszett szinte minden tudás, ismeret, amit két évszázad alatt ez a szakma felhalmozott, s generációról generációra hagyományozott. Sajnáljuk vagy sem, ez a mi legbelsőbb, intimus magánügyünk. De a tény az tény, el kell fogadnunk. Éppen ezért az itt következő beszélgetésre tekinthetünk úgy is, mint egy valaha volt fontos, érdekes szakma utolsó mohikánjának tollba mondott emlékeire, melyek mára gyorsabban süllyedtek el, mint a léket kapott Titanic annak idején. A beszélgetést 1983 és 1986 között több menetben rögzítettem Baján, Bérciék akkor még Szamuely utcai műtermében, miközben albumokat lapozgattunk, fényképek és tárgyak sokaságát néztük meg. Na kérem, megint itt kezdjük? Most a világért arra ne gondoljanak, hogy itt személyi kultusz van! Nincs személyi kultusz. De édesapám fényképész volt, én voltam az első gyerek, úgyhogy itt féléves koromtól engem végigkísérhetnek tizenöt éves koromig. Ott látható az édesapám, édesanyám, a fiatalember általában, és alatta az évszám. Én vagyok. Az albumokból minden látható. Egy kis Békés megyei községben, Vésztőn születtem 1909 tavaszán, jelenleg még emléktábla nincs, de ha a dolgok így haladnak, akkor nem is lesz. Apám a nagybányai festőiskolának a növendékeként 1906-ig volt Nagybányán. Festészetből nem lehetett megélni, úgyhogy 1907-től fényképezéssel is foglalkozott. Szüleim könyvszerető emberek voltak, így otthon, a családi könyvtárban alakult ki bennem az olvasás szeretete, vonzódásom és ragaszkodásom az irodalomhoz. Vésztőről meg kell jegyeznem Féja Géza értelmezésében: az hasonló ugyan a többi községekhez, de mentalitásában, gondolkozásában sajátságos, 88
