Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 12. szám - Olasz Sándor: Regény a 20. században – a 20. század a regényben

teljes illúzióvesztést nem akarta megírni, a jövő számára megfogalmazható reményhez pedig a történelem nem adott elég muníciót.14

Korszak végével zárni Márai Sándor Egy polgár vallomásainak első kötete, a boldog békeidőknek vége, kitört az eső világháború. A regényként és nem dokumentumként olvasandó könyv azonban olyan ténybeli összefoglalását adja a régi Magyarország polgári létezésének, ami szinte egyetlen műben képes világot, mentalitást fölidézni. Hasonló összegzést ad persze a Puszták népe is Illyés regényében - szociográfiákkal versengő adatgazdagsággal. Korszak végével zárul a Föld, földi... című, „emlékezések" alcímet viselő, ám ugyancsak regényként olvasandó Márai-mű. Amikor Márai Leányfalun az első orosz katonával találkozik, Spenglertől nyilván nem függetlenül a nyugati civilizáció végét látja igazolva. Közben formálódik a kötet lapjain a nagy elhatározás, az emigráció gondolata, hogy aztán a későbbi Márai-művekben megteremtődjön egy nagy 20. századi létmetafora, az emigráns, a száműzött, a kivonuló, a helyét sehol nem találó ember jelképe. Ahol ez az újklasszicista jelképiség maradéktalanul érvényesül, maradandó, nagy művek születnek - a Béke Ithakábantól az ítélet Canudosbanig. Érdekes módon az író történelminek nevezett műveiben olykor (például az Erősítőben) éppen az a zavaró, hogy a fikciót mindenáron a kortárs valósággal kívánja megfeleltetni. Mindez azt a - fiatal Márai által izgalmasan tárgyalt — jelenséget érinti, hogy a valóság (nem szó szerint idézve az eszmefuttatást) az író számára gyanús anyag, csak valamiféle első szinten létezik. (Lásd még erről Ottlik Géza A regényről című esszéjét.) Márai életműve - Kosztolányi örökségét folytatva - is jelzi, hogy a magyar prózában milyen erős vonulat (lett volna) az ember mindenkori condition humaine-jének bemutatása. A nagy létösszegzések közül néhány: Ottlik iskolája vagy Kertész Imre sorstalansága.

Németh, Márai, Ottlik, Kodolányi, Hamvas, Szentkuthy, a fiatal Határ Győző - csak néhány név a negyvenes évek második feléből és az évtizedfordulóról. Ahány író, annyi kísérletező kezdeményezés, melyeknek jóformán egyike sem folytatódik a magyar irodalom 1948-ban bekövetkezett „deliterarizációja" miatt. A fölsorolt törekvések között van realista alapú és a realizmust veszetten gúnyoló, rövidebb-hosszabb kiiktatásuk irodalmunk pótolhatatlan regénypoétikai vesztesége.

Szűkebb értelemben vett témánkhoz visszakanyarodva: mit mond a magyar regény az 1940-es évek nagy megrázkódtatásairól? A háborúba sodródó magyarságról. Az emlékiratok talán többet, a regény kevesebbet. Balázs József méltánytalanul elfeledett Magyarokja, Székely János A nyugati hadteste hiánypótló művekként tűnnek föl. A holokausztról már 1945-ben van egy mű: Szép Ernőtől az Emberszag. Ám évtizedeknek kell eltelni ahhoz, hogy a jellegzetes antifasiszta visszaemlékezések után a vészkorszak szépirodalmi feldolgozása is elkezdődjön, az irodalom „a túlélés poétikai problémáival" szembesüljön.15 S itt nemcsak a Sorstalanságról van szó, hanem olyan művekről, mint Ember Mária Hajtűkanyar, Gergely Ágnes-Fenákel Judit Hajtogatás, Márton László Árnyas főutca, Sándor Iván Követés című munkája.

Hogy a háború vége, a szabadulás valójában nem szabadulás, arra Márai 1945 nyarán írt regénye (Szabadulás) döbbenti rá a kései (2000-re datálható az első kiadás) olvasót. A regényt elemző Fried István írja: „A Szabadulás személyisége annyit könyvelhet el a maga számára, hogy valaminek vége van, így annak az életnek/életformának is, amelyben személyisége addig formálódott, amelynek gondolkodását, nyelvét, szokásrendjét köszönheti. Ez a végjáték

14 Az Aranykor tervéről: Németh László: Interjú a Városmajorban. In: Megmentett gondolatok. Bp. 1975. 213.; Németh László: Aranykor. In: Utolsó széttekintés. Bp. 1980. 667.

15 Kálmán C. György: A túlélés poétikai problémái. In: A magyar irodalom történetei 1920-tól napjainkig. Szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Veres András. Bp. 2007. 417-427.

46