Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 12. szám - Ferdinandy György: A ház

FerdinandGyörgy

A ház

Úgy kellene mondanom: a kert, mert a ház, amit a szüleim ráépítettek, soha nem volt egészen a miénk. Ámbár, „ez az én házam!" - kiáltotta apám, amikor apósáék beleszóltak a dolgaiba. Nagyapa pedig - már a válóper idején - azt felelte, hogy „azt majd eldöntik az arra illetékesek".

Mi, gyerekek nem sokat értettünk ebből a nyájas párbeszédből. Az azonban kétségtelen volt, hogy bármelyiküké is legyen a szülőházunk, az, hogy netán a miénk is lehetne, szóba se jöhetett.

Hogy az „illetékesek" hogy s mint döntöttek, lényegtelen. Röviddel az idézett szóváltás után katonák költöztek a házba, nagyapáék pedig szörnyethaltak a saját lakásuk romjai alatt.

A katonaság - a hadtáp -, mint mondták, kiigényelte apa rendelőjét. Majd rugalmasan visszavonult, amikor ez a ház is telitalálatot kapott. Apánk már eltűnt azokban az időkben, mi pedig - öcsémmel, húgommal, anyával - nem vonultunk vissza sehová. Takarítottuk a romokat.

Úgy képzeltük, hogy most már a miénk lesz ez a repeszek szaggatta, megtört szemű épület, ahol esernyőket nyitottunk a fekhelyek fölé, ha kint esett.

Hát nem, nem egészen. Még ekkor sem volt ilyen egyszerű a dolog. Amint odalent felszabadult a város, megérkeztek a kibombázott rokonok. Lajos bácsi, az építész, Kázmér, a felesége és a gyerekek. Belekerült egy évbe is, mire kiutáltuk őket. Akkoriban ilyenek voltak a rokoni kapcsolatok.

Alighogy magunkra maradtunk, kiigényelték a lakást. Beköltözött hozzánk egy rakás idegen. Ami minket illet, vidékre kerültünk. Anya pendlizett.

Azt sem sokáig. A minisztériumban, ahol dolgozott, „szolgálati érdekből" lefokozták. A két munkáspárt azokban a napokban egyesült, és anyánk nem lépett át vagy be, pontosan nem tudom. A lényeg, hogy még aznap felmentették. Ma ezt úgy mondanák, kirúgták. Fel is út, le is út, mehetett.

Mi pedig vissza, Budára. A házunkban - mert hiszen erről lenne szó - addigra már csak a garázs állt üresen. Oda hurcoltuk be a szekrényeket és a matracokat. Attól fogva ott laktunk, apa Topollinója helyén, különös háztulajdonosok.

Nem egyedül: velünk élt a kutya és a kecske, egy egész állatsereglet - mondtuk gúnyosan. Anyánk pedig mi mást tehetett, vett tíz darab kétforintos okmánybélyeget, és a három gyerek nevére íratta „dunaparti 8014/5 helyrajzi számú ingatlanát."