Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 11. szám - Zelei Miklós: Összeszikráztatni különböző életeket (Beszélgetés Podmaniczky Szilárddal)

— Még középiskolásként?

— Középiskolásként. Nagyon jól rajzolt, járt rajztanárhoz is. Most már inkább fotózik. Kreativitásban elfoglalta ő is a maga helyét. Csak hát a megélhetés, az általában lebontja ezeket a képességeit az embernek, és be kell állni pénzt keresni. Velem meg úgy volt, hogy nem igazán derült ki, hogy irodalommal kellene foglalkoznom. Azt tudtam, hogy baromira könnyen írok verseket, fogalmazásokat. Azt gondoltam, hogy ezzel mindenki így van, nem tekintettem különleges képességnek. Aztán jött egy nagyon furcsa fordulat a gimnáziumi életemben. Egy osztályok közötti vetélkedőn nekünk az Odüsszeiából kellett előadható tízperces darabot írni. Leült az osztály tanakodni egy óra hosszáig a könyvtárban, hogy mi legyen ez. És akkor én nagyon eluntam magam, és mondtam, hogy gyerekek, menjetek szépen haza, majd én holnapra írok ebből egy darabot. És megírtam. Csak erre érdekes módon az volt a reakció legtöbb helyen, hogy ezt valószínűleg nem én csináltam.

— Milyen hosszú darab volt?

— Kb. tíz perc. Az a jelenet, amikor a szirének közé hajóznak, és Odüsszeusz a füleit betömi és odakötözteti magát az árbochoz. Erről most is írtam egy kis szöveget, ami arról szól, hogy Odüsszeusz meglepődött, hogy a sziréneknek nem csak a hangjuk csábító.

— A gimnáziumban ezt előadták?-Elő.

— Ki volt a szirén?- A fő szirént úgy hívják, hogy Varga Erika, aki utána színművészetire is ment, most pedig tanár Szegeden. De én valahogy soha nem igazán kötöttem össze a két dolgot, számomra az irodalom az volt, amit olvasni kellett, s az nem volt olyan szórakoztató, mint az, amit én magamnak írtam. Úgy gondoltam, hogy ennek a két dolognak igazából nem sok köze lehet egymáshoz! így aztán a kötelező olvasmányokat se nagyon olvastam el. Kivéve első előtt az Odüsszeiát, azt precízen végigolvastam nyáron. Emiatt a hozzáállás miatt olyan hármas-négyes voltam magyar irodalomból. Viszont amikor valamit nem olvastam el, akkor büntető fogalmazást íratott velem az osztályfőnökünk és egyben magyartanárunk.- Ki volt az?- Pipicz Imrénének hívják. Ezeket a büntetőket mindig föl is kellett olvasnom, és iszonyú jókat szórakozott rajtuk az osztály. Várták, hogy mikor büntetnek meg újra, merthogy akkor megint született egy olyan dolgozat, amelyet fölolvastam és jókat lehetett rajta röhögni. És mint amikor a legjobb falatot a kaja végére hagyja magának az ember, én mindig a fogalmazást hagytam a napi tennivalók végére, mert tudtam, hogy azt hulla fáradtan is szórakoztatóan meg tudom csinálni.

— Milyen volt a KISZ?- Nem hagyott bennem különösebb nyomot. Nem tudom, de valami hülyeséget csináltunk egyszer a KlSZ-szel kapcsolatban. Ki akartunk lépni vagy mit tudom én. Vagy írtam a KISZ-titkárunknak valami olyan beszédet, ami tele volt poénnal, és akkor ebből volt valami balhé. Már nem emlékszem.

— Hányán voltatok az osztályban ?

— Harminc körül talán, vagy huszonvalahány. Jó létszám, többségben lányok. Fiúk talán heten-nyolcan lehettünk.