Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11. szám - Zelei Miklós: Összeszikráztatni különböző életeket (Beszélgetés Podmaniczky Szilárddal)
keim szerint olimpiákon is nyert. Ő az osztálytársam volt, nálamnál harminc kilóval köny- nyebb, alacsony srác, vele iszonyatos birkózásokat levágtunk. Voltak birkózó szakkörök, fogásokat tanultunk, dobáltuk egymást a mezőn meg ilyesmi.- Ezek már vegyes iskolák voltak. A lányok is kaptak?- Nem igazán. A lányokat bántani, azt azért nem. Amikor szórakozott velük az ember, akkor azért összefogtak a lányok és elpüfölték a fiúkat. Jártak az osztályunkba cigányok is, érdekes módon csak cigány lányokra emlékszem, fiúkra nem. — Ok tartották a ritmust, vagy pedig ismétlők voltak? — Legtöbben ismétlők voltak. Volt, aki év közben kapcsolódott be, valahonnan odaköltöztek, és kötelező volt iskolába járni, hát jött. De eléggé ellenséges volt a hangulat akkor is a cigányok és a magyarok között. — Kölcsönösen? — Kölcsönösen, hogyha tudtak, akkor ők is kicsesztek velünk. Nálunk voltak csávók, akik ezzel foglalkoztak. Úgyhogy püföltük egymást rendesen. Nagyon régi gyökerei vannak ennek.- Ott végezted a nyolcadikat. Jó tanuló voltál?- Azt hiszem, jó, de ami még nagyon lényeges emlék a gyerekkoromból, hogy közben rengeteget jártunk a Balatonra. — Úttörőtábor vagy mint család?- Mint úttörőtábor. Többnyire édesapám volt a táborvezető. Innen nem messze, Balatonszárszón, ott volt, úgy emlékszem, a Pest megyeieknek meg a Csongrád megyeieknek is a tábora. Volt olyan év, amikor édesanyámat is lehívták, mint a téesz pénztárosát, hogy ő legyen a gazdasági vezetője a tábornak. Olyankor egy hónapig is lent tanyáztunk a Balcsin. Sátorban laktunk akkoriban, az egy külön világ volt. Azt hiszem egyébként, hogy jó tanuló voltam. Énekből volt négyesem esetleg, vagy a medicinlabdát nem tudtam mesz- szire eldobni, és csak négyest adott a Péter bácsi. Ezek mind-mind olyan emlékek, amelyekből még mindig rengeteget fölhasználok. Épp most írtam a Forrásnak egy novellát, ami egy tornateremben játszódik, egy házaspárnak a negyvenedik házassági évfordulóján, és az a tornaterem volt a szemem előtt, ami a faluban állt ott, ahol mi tornáztunk. Sokszor próbálják számon kérni rajtam, hogy milyen novellát írtam Ceglédről vagy Jászkarajenőről vagy Szegedről - nincs ilyen. Nem helytörténetet írok, ezért nincs benne a helység neve. De az emlékek között mindig ott vannak ezek a helyszínek, és megelevenednek. Ha valaki fejébe venné, hogy csináljunk egy túrát, amelyen megmutatom, hogy melyik novella hol játszódott, akkor a gyerekkoromnak meg a fiatalkoromnak a helyeit be tudnánk járni. Úgyhogy jó tanuló voltam. Ez is volt a gond azután, merthogy minden érdekelt. De azért volt egy alapvető iránya az érdeklődésemnek, az pedig a titok. Minden olyan dolog, ami megoldásra várt, vagy nem tudta az ember, hogy mi van mögötte - nagy izgalommal töltött el. Alapvetően csillagász akartam lenni, és mindent megtettem érte, földrajzversenyeken szerepeltem, ahol a vulkánok működését elemeztem. Minden olyasmivel, amihez egy falusi hatodikos-hetedikes gyerek hozzáférhetett a könyvtárban, azzal foglalkoztam. De aztán kiderült, amikor gimnáziumba kerültem, Ceglédre, a Kossuthba, hogy az a tudás, amit én ott szedtem össze, a faluban, az édeskevés ahhoz képest, amit a ceglédi osztálytársaim tudtak. Úgy nézett ki például, hogy első félévben matekból megbukok. A többi tudásom se volt olyan erős, hogy az egy jó gimnáziumban megállta volna a helyét. 52
