Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 11. szám - Podmaniczky Szilárd: A szőke galamb

vigyáz a ruháira, hogy még soha nem láttam leenni semmivel. Össze vannak hajt­va a ruhái. Komolyan, mintha a nagyszüleitől örökölte volna őket. Meg amikor mondom neki, hogy csináljunk valamit, olyan hosszan elgondolkodik, mintha azt mérlegelné, hogy belehalhatunk-e a végén. Repülőre például az istennek se ülne föl, azt mondja, ő nem akar a levegőben szétrobbanni, merthogy ő ponto­san tudja, mert mérnök, hogy mi játszódik le odafönt, amikor szétrobban egy repülőgép. Hogy a nyomás micsodájától kirepül a szeme, a tüdeje meg összerop­pan, meg az agyára szorul a koponyája, hogy ő ebből nem kér, még ha csak egy trilliomod ezrelék, vagy mi a túró az esély. Mindig olyan számokat mond, amiket az Erzsiké be se tudna ütni a pénztárgépbe. A Balázsnak egyébként van gyereke, egy kislány, még soha nem láttam, egyszer fényképen megmutatta, ott állt a konyhaszekrény előtt, piros volt a szeme, és egyáltalán nem hasonlított a Balázsra. Engem nem zavarna, ha a múltjáról vagy a gyerekéről beszélne, de csak annyit tudok róla, hogy a fele­sége csalta egy autómosóval. Az tűnt föl a Balázsnak, hogy állandóan mosatni viszi a kocsit az asszony, és néha koszosán hozta haza, vagy nem mondta, hogy mosatni viszi, és mégis tisztán vitte haza. Egyszer aztán elment a mosó­ba, és amíg a leghosszabb programra állították a mosót, addig a kocsiban ott hetyegett a mosó a feleségével. Először úgy értettem, hogy ketyegtek, mert így mondta a Balázs, hetyegtek, soha nem mond kefélést, pedig a mosóra az éppen illett volna. De ahogy elváltak, az asszonynak mindig koszos volt a kocsija. Ezt mondom én is, hogy ha nincs az egészben annyi kakaó, hogy izgalmas legyen, akkor elunja az ember. Kedves jó apukám mondta egyszer, mert nagyon szerették egymást a mamá­val, hogy tanuld meg, kislányom, a boldogságért nagyon meg kell dolgozni. Hát ők tényleg nagyon megdolgoztak érte, az anyám folyton új ruhákban járt, olyan csábító volt mindig, mint egy boszorkány, apám meg folyton a kedvét kereste. Én valahogy nem lettem ilyen, talán éppen azért, mert nekem csak színjátéknak tűnt, és idegesített, és nagyon nem akartam ilyen lenni. De persze lehet, hogy ők élvezték ezt. Ha később véletlenül náluk aludtam, apám még hetvenéves korában is takargatta az erekcióját, amikor a fürdőszobából beosont a hálóba. Anyám meg azt mondta, mielőtt meghalt, hogy jól jegyezzem meg, egy pár akkor illik össze igazán, ha az egyik kertész, a másik meg virág. Ezt nem igazán értettem akkor, hogy metszeni kell a másikat, vagy mi, de amikor meghalt, akkor jöttem rá, hogy apám egész életén át ápolta meg gondozta, nemcsak anyámat, hanem az egész szerelmüket. Ő volt a kertész, anyám meg a tubarózsa, egész életében virágzott. Néha egy kicsit irigyelem is, de nem sokáig, mert akkor teljesen összezavarodok, hogy akkor mit is akarok én az életben. Azt hiszem, a Balázs se nem kertész, se nem virág, hanem nem tudom, mi, mérnök. De én se tudnám őt gondozni, nem tudnám föláldozni magam érte, esténként vacsorát csinálni meg havonta kivágni az orrából a szőrt, azt nem. De azt se bírnám, ha valaki állandóan utánam totyogna, hogy vegyél vastagabb kesztyűt, nehogy megfázz nekem. Szóval, én se vagyok se kertész, se virág, hanem csak cukrásznő, aki kiviszi a süteményeket meg elpakolja a mosatlant. 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom