Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - Kabdebó Lóránt: A huszadik századi magyar költészet nagy pillanatai
segédigéi című művére, mely hasonlóképpen az értelem és érzelem próbáját teremti meg, különböző életrajzi jelenetekre utalva, az életbelitől különbözést építve műalkotássá. Ez az a pillanat Juhász költészetében, amikor „az ismeretlen mássággal folytatott kommunikáció nyelve itt előbb fölébe kerül a számára addigi ismert szavak 'nyelvének' - majd a másság általi önmegismerésben megszerzett identitás át is rendezi a konvención nyugvó jelek jelentését; [...] a szavak referenciális vonatkoztathatósága nem a létező dolgoknak, hanem a mássággal, az idegenséggel létesített viszonynak a függvénye". Kulcsár Szabó Ernő ezt az Eco-regény egyik jelenetére vonatkoztatja, de ez a szöveg lényegében a Juhász-mű alapszemléletét, alkotói magatartását is jellemezhetné. És hasonlóképpen idézhetjük a szerző Esterházyra épített megfigyelését: „ Dolog és tükörkép egybeolvadása [...], képmás és tárgy, jel és jelentett azonosulása az alkotás teremtő pillanata, mert minden művészi létrehozás végső értelme az értékként megragadott és felmutatott identitásban van. Nem arról van tehát szó, mintha a posztmodern feladta volna az ilyen alapértékek képviseletét. Sokkal inkább arról, hogy olyan helyzetben kell erre vállalkoznia, amelyben 'a lényegek s az ontológiai központok hiányában az ember magát és világát a nyelven keresztül, tehát posztstrukturálisan, a tárgyak világától különváltan' (Hans Bartens) kényszerül megalkotni". Belső logikáját követve alkotta meg ezáltal Juhász a maga, az akkori világ- irodalmi törekvésekkel szinkronba kerülő költői modelljét, melyben a „korhoz való viszony egészét érintő, azt újragondoló válaszokat" fogalmaz. Juhász ezáltal minden történetnél veszélyesebb egyensúlyozó mutatványra is vállalkozik. Megvan ugyan nála is a történet: a népmese tizenkettedik szobát kereső cselekménye. Efelé rág, úszik, repül, hatol a főhős. De a végponthoz már az elején is eljut (azaz máris ott is van): szemben van a Fekete Saskirállyal. O maga szegezi fel a kínzócölöpre a rémet, melyet aztán mindig újra és újra legyőz. A húsz ének és minden egyes versszak egyazon küzdelem állandó magasfeszültsége. A mű egésze: az emberben élő Bűnök állandó vonzása, elszabadulási kísérlete - és megfegyelmezésük. Mint a világirodalomban a szonett, úgy Juhász Ferenc számára a nyolcsoros páros rímű tizenkettős e küzdelem színtere. Ahogy mondjuk A huszonhatodik év szonettjeiben benne él a versforma világtörténete, úgy a Fekete Saskirály legelszabadultabb versszakaiban is a Toldi legszebb strófáinak hangszerelését is hallani, benne zeng a nemzeti versidom egész gazdagsága. Micsoda szürreális ellentételezés: hangsúlyai, mondatintonációja Arany Jánost idézik - nyelve, leírásai Bosch fantáziájára emlékeztető pomójeleneteket alakítanak (amelyek, ma már tudjuk, Arany Jánostól sem lehettek idegenek). A másság magasfeszültsége: hangnem és fantázia összeszikráztatása. Szinte metanyelven. Kálnoky-hanghatású Shakespeare-újraátélésére, a XIX. Henrikre emlékezem: szinte blöffnyelven alakul, szónokol, pereg a versszak. A magyar nyelv olyan lehetőségei szabadulnak el így, amelyben a kötött és a hagyomány megszentelte forma a szavakat új, a grammatikától és jelentésüktől független életre kényszeríti. A kommunikáció új lehetősége születik ezáltal: a versbeszéd újfajta értelmezési teret teremt, a belső történést, a hallgatást szólaltatja meg. A közvetlenül elmondhatatlant átélni segíti, világra érleli. Mint a Háború és békében az idegen nyelvi közegre való áttérés, vagy Hans Castorp esetében a másik nyelv: Juhász addigi költői világát (mint metanyelvi közeget) belesűríti ezekbe a versszakokba. Azt hiszem, merészségben és fegyelemben (mert a kettő ebben a műben összetartozik, egymást meghatározó erő) legmesszebb ez a költemény megy el a magyar irodalomban. De így vagyunk magával az alapmesével és az ellen-jézus Fekete Saskirállyal is: mítosz helyett pszeudomítoszt teremt, és úgy építi fel az egész művet, mintha egy hagyományteli archetípusra lenne vonatkoztatható. Ahogy a forma-hangnem és nyelv-történés ellenpontozzák egymást, úgy itt a valódi vallásos hagyomány (Jézus-képzet) és annak ellentéte, az egyéni-egyszeri ötletre épülő mítoszteremtő gesztus adja a mű alapfeszültségét. Jézus ellenében ugyanis nem az ördögöt, vagy valamilyen Antikrisztust formál, 69
