Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - Kabdebó Lóránt: A huszadik századi magyar költészet nagy pillanatai
mérlegeltem, mi volt s mi lesz, és úgy láttam, mindegy, mi vár: egyensúlyban tartja üres életem az üres halál. Folytassam Ady szavaival: „Engem Petőfi tanított meg arra, hogy nincs világosság. Petőfi, a világosság Petőfije, a gesztusaiban külön-külön legköznapibb ember, a gesztusainak összetételében is egyszerű, de soha-soha meg nem érthető. Milyen szent, bolond rébusz lehet a szürke ember, ha még Petőfit is, a mindig átlátszásra a Nap elé álló, ragyogó Petőfit sem tudjuk megmagyarázni. Titkok titka marad-e ez mindig, vagy megmagyarázható lesz egy olyan jövendőben, amikor távoli és érdektelen lesz minden, ami Petőfihez tartozik? Boldogok, akik mindent megmagyaráznak, mert eszükbe se jut, hogy megérteni teljesen semmit se lehet, s kiváltképpen nem a nagyon világosnak tetszőt. A ma még dadogó, istenkísértő módszernek - hogy az emberek alig különböznek egymástól, s hogy minden embert ki-ki saját magából és maga által érhet fel - kell nagyot fejlődnie. [...] Bántódásait, jogos szitkozódásait annyi megaláztatás miatt, színészkedésnek tartották: haragszik, mert fél. És önmaga mögött állott - önmaga, aki büszkén hirdette, hogy ő a pillanat-elhatározások hőse, s az a Petőfi, aki megfizeti az olyan adósságokat is, melyekről versekben adott kötelezvényt." Itt hallom mellette a Prufrockban megidézett félelmet, a halál perszonifikációját: „And I have seen the eternal Footman hold my coat, and snicker, / And in short, I was afraid." De folytatom: „Jobb idegekkel is bele lehetett volna az összegabalyodott dolgokba bolondulni, s nem csoda, hogy Petőfi megzavarodott. Annyi bizonyos, hogy mikor Petőfiék Erdély felé indultak, nem a halálba akartak menni, de Petőfi már a halált se bánta. Tisztán nem látott, de annyit okvetlenül, hogy nagyon megcsalta az élet, s nagyon megcsalta ő is önmagát. És vitték öntudatlanul: a bajokkal teltség, az élettel túlságosan jóllakás, melyet ma krisztusi sorsnak keresztelnek el a farizeusok és tudatlanok, a vég felé. Mintha Krisztusnak egyéb öröme és kedve se lett volna, mint a meghalás, csak azért, mert végül meg kellett halnia. Meg kellett halnia Petőfinek is, jó is volt, hogy meghalt, gondolt is reá, egy-két meghalást már magában cipelt, de dehogy is akart meghalni. Úgy ment a kétségbeesett bizonytalanságnak, mint maga az Isten is tenné, ha ember volna: hátha történik valami jó, mikor már rosszabb úgyse jöhet. Hideg rázta a saját bátorságától s a már biztosra vett nyaktöréstől Magyarországot, amikor Petőfije elindult életét elintézni." Ellentétben rokonainak az európai költészetben növekvő sikerével, a magyar irodalom- történetben ekkortól kezdve válik legendává a Margiténak elvetése. Pedig a költő tudatában volt poétikai találata értékének, mutatja az ars poeticus utó-érvelése, a Hunn, új legenda, ahol egyszerre mutatja be az összeolvasható lefokozottságot és a fölé emelkedő Nagyúr-létet. A szolga dolga és a Nagyúr sírja összekapcsolódik: nem a mű veszendőségére, hanem a műben megjelenő emberi pozíció lebontottságára utalva. És ott van A magunk szerelme kötet dmadó verse, melyet megint csak ama bizonyos nem létező Margiténak ajánlott szerzője. Mintegy előlegezve Poundnak a Mauberleyben megrajzolt visszabeszélő-utaló szerkezetét, vagy Eliotnak a Joseph Conrad-i csalimesére való mottórájátszását (The Hollow Men). De műfajkereső-teremtő találatának is tudatában volt maga Ady Endre is, 1913-as Krúdy- kritikájában (Ady Endre: Krúdy Gyula könyve) imigyen vélekedik: „Itt hát megint egy pompás kihágás történt a műfaj-szabályok ellen, íródott egy regény, mely sehogysem regény. Egy prózaizált 48 \ \
