Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - Buda Ferencz: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)
tünk álló távolságot. Igazodnunk kellett ugyan a legkisebbek kurta lépéseihez, de igyekezetünk így sem volt hiábavaló, mert bő egy óra múltán feltünedeztek Jósvafő legszélső házai. Mielőtt azonban a faluba bekanyarodtunk volna, a lejtős domboldalon zöldellő tengeriföld vonta magához a tekintetünket. Föntebb már szó esett a megéhezésről. Nálunk ez nem volt ritka pillanat. De úgy is lehet mondani: folyton éhesek voltunk. (Ennek részleteire s velejáróira később még visszatérek.) Amint a kacéran kínálkozó kukoricacsövekre tévedt a pillantásunk, a vonulók sorából kilépve vagy ketten-hárman becsörtettünk a tengerisorok közé, hogy néhány csövet sebtiben letörhessünk. Abban a pillanatban a domb alja felől varjúkárogásra emlékeztető asszonyi kiáltás hangja riasztott vissza bennünket a tiltott cselekedet véghezvitelétől: „Hé! Micsinyaanák ott á kukoricaabá!" A tettenérés okozta első ijedség után leküzdhetetlen nevethetnékünk támadt: roppantul csiklandozta fülünket az asszony számunkra szokatlan szóejtése, úgy hangzott, mintha eleve tréfául szánta volna. Életemben először ott hallottam valakit palóc nyelvjárásban megszólalni. (Az meg sem fordult a fejemben akkor, hogy másvalaki esetleg a mi tiszántúli, elkanyarított óu, őü, éi kettőshangzóink, hosszúra nyújtott ú meg ű hangjaink hallatán kacaghatna ki bennünket.) Ilyen s hasonló, sok esetben jelentéktelennek tetsző mozzanatok - a látóterünkbe hajló, szélmozgatta leveles ágként - gyakorta elfedik, eltakarják előlünk a fontosabbnak ítélt részletek jó néhányát. így vagyok ezzel a hajdan történt kirándulással is: Jósvafő látványából alig merül fel egy-két állókép - a Tengerszem Szálló homlokzata, egy csillogó vízfelület, a Baradla-barlang cseppkövekkel ékes, kanyargó folyosói -, de annak az asszonynak a hátul megkötött, kifakult fejkendője, éles vonású, napégette arca minden nehézség nélkül ma is felidéződik előttem. Jócskán benne voltunk már a délutánban, amikor felcihelődvén menetoszlopba rendeződtünk ismét, majd elindultunk a gyalogtúra végállomása: Aggtelek felé. Éles kanyarok, lejtők, kaptatok váltakoztak elejétől végig. A Vörös-tóhoz kiérve - ami egyébként valóban vörös volt, legalábbis a vas-oxid színemlékét őrzi a szemem róla - két- felől odébbhúzódott a sűrű erdő, cserjékből, bokrokból, csenevész fákból álló, az idáig megfigyeltnél satnyább növényzet foglalta el a hepehupás terepet. Töbörök horpadása, víznyelők kiszikkadt torka itt is, ott is, s a szélnek-esőnek kitett helyeken az aszott fű lepte porladó agyagos talajréteg alól előviláglottak a föld fehér csontjai. Hogy napszálltáig mivel töltöttük el az időt, arra már nem emlékszem. Annyi biztos, hogy estefelé a magunkkal hozott kenyérből, szalonnából, hagymából megvacsoráztunk, s valahonnét a kulacsokba is sikerült vizet szereznünk. Sötétedett már, amidőn előbb hang nélkül villámlani kezdett, majd nyugat felől erős szél hajtotta, hatalmas fekete zivatarfelleg szállt fölibénk. Lehullottak az eperszem nagyságú legelső esőcseppek is. Hová legyünk? Sátraink a Kopolya- völgyben, mi meg itt: a szabad ég alatt. De már zuhog is! Szerencsénkre ott állt a közelben egy jókora szalmakazal. Odaszaladtunk hamar a szélámyékos feléhez, alagutakat kapartunk az oldalába, akár a vakondok, egész a közepéig, s bebújtunk mindannyian. Kicsit szűkös volt ugyan a hely, friss levegőben sem bővelkedett, de se nem áztunk, se nem fáztunk benne, még betakaróznunk sem kellett. Az a két-három ölnyi vastag szalmaréteg úgy elszigetelt bennünket a külvilágtól, hogy még a zivatar dörgése-csattogása is csak letompítva hatolt odáig: 19
