Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - Buda Ferencz: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)

ha, csak az út mentén hosszantilag lehetett terjeszkedni. A patak menti, változó szélességű földsáv megművelhető szakaszain főként kukorica zöldellt, s a levelek hóna alól hetykén előkunkorgó selymes bajusz bámuló vége biztatóan jelezte: a zsenge termés már fogyasztható. Ezt a közeljövőre nézvést jól meg is jegyeztük magunknak. Szinpetri következett volna, ám odáig ezúttal nem mentünk el: a két falu közti út kétharmadánál jobbra letérve bekanyarodtunk a Kopolya völgyébe. Nyomban a völgy szájánál baljós akadály tartóztatott fel bennünket: a dús, haragoszöld fűvel sűrűn benőtt terepen előresietők valamelyike váratlanul térdig süppedt a tocsogós talajba. „Hé, álljatok meg ott, ahol vagytok! - kiáltott hátra, miután némi üggyel-bajjal sikerült kikecmeregnie a szárazra. - Nehogy erre gyertek! Itt mocsár van!" Térdig sárcsizmás lábszára nem hagyott kétséget felőle, hogy igazat beszél. A völgy legalját elkerülve megindultunk hát Kovács Lajos nyomában előre, majd a völgytorkolattól beljebb egy jó hajításnyira jobbra kanyarodtunk annak egy mellékágába. Tarka, de már kissé elnyílott vadvirágokkal teliszórt réten láboltunk felfelé a helyenként derékig érő fű között gázolva, felriasztott szöcskék pattogtak a lábunk alól hol erre, hol arra, dongók dönögtek, számomra ismeretlen lepkék röpködtek a virágok körül, s a melegtől rezgő levegő teli volt a gazdagon tenyésző növényzet bizsergető illatával. Csak úgy szemre igen tetszetős helynek lászott hát. Lajos bá azonban öt-tíz percnyi bóklászás után megálljt vezényelt a csapatnak: „Állj, nem megyünk tovább! Ez a hely alkalmatlan a táborozásra - folytatta, miután köribé gyülekeztünk. - „Először is, csupa egy lejtő az egész, minden egyes sátor felverésekor legalább egy fél köbméternyi földet kellene megmozgatni, hogy egyenesbe hozzuk, nem beszélve a vízelvezető körbeárkokról. Állandó forrás vagy patak sincs közvetlen közelben, viszont középütt, főleg eső után, mint például most is, telis-tele van alig látható, aprócska vízfolyásokkal. Harminc ember számára ez nem elegendő. Csak arra lenne jó, hogy folyton a vízben meg a sárban tapicskoljunk, de ivásra, főzésre, tisztálkodásra - semmi." - Nagyot lendített a karjával: „Gyerünk vissza a Kopolya-völgybe!" Azzal sarkon fordulva, hosszú léptekkel megindult a tócsákat s hepehupákat rejtő magas fűben lefelé, amerről jöttünk. Mi meg utána - kitől mekkora lépés telt ki, akkorákat lépve.

A Kopolya-völgy bejáratánál ott vártak ránk halomba rakott holmijaink meg a tábori felszerelés néhány nagyobb fiú őrizetére bízva. Baloldalt, a lejtő legalján keskeny, de jól járható földút vezetett a völgy belsejébe. Száraz és szilárd, sőt itt-ott köves volt a talaj, mocsaras süppedék itt már sehol. Nem bánkódtunk emiatt: bajos lett volna sáros, piócás pocsétában süllyedezve cipekedni. Pár száz méter után végre lerakhattuk a terhet: célba értünk. Szapora sodrású patak sietett végig a hegynyiladék hosszán, a völgy vak végében egy sziklaszál üregéből fakadó időszakos forrás táplálta. Időszakos volta abban mutakozott meg, hogy csapadékos időben, főként nagy esők után, fehér habot verve zuhogott- dőlt belőle a víz, tartós aszálykor viszont épphogy csak csoronkált. Ottlétünk három hete alatt mindenesetre egyszer sem apadt el egészen. Kopolya-forrás volt a neve, erről a forrásról kapta nevét a völgy, sőt ahonnan az imént visszafordultunk, a Kis-Kopolya-völgy is. A patak bal partján javakorabeli almafák sorakoztak, szép fehér, savanykás nyári alma termett rajtuk bőven. Örömünkre

13