Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - Buda Ferencz: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)
azon belül a világbéke védelme szempontjából kulcsfontosságú debreceni Kossuth laktanyát, nem érezte hát múlhatatlan szükségét annak, hogy akár önmagát, akár engem fölöslegesen agyonhajszoljon. Már az meglepő volt számomra, hogy bár a köztünk lévő korkülönbségből adódóan minden aggály nélkül megtehette volna, nem tegezett le: mindvégig magázva szólított. Legfeljebb egy-egy sürgős munka hajrája közepette kurtultak udvariasan megszövegezett utasításai egy-egy hiányos mondattá: „Anyagot!" „Téglát!" Ha viszont az idő (vagy a brigádvezető) nem sarkallt bennünket nagyobb sietségre, mindig megadta a módját: „Anyagot kérek!" Vagy: „Adja már fel ide azt a fél darab téglát, Ferike!" Megesett, hogy órákig nem járt felénk a kutya sem, ilyenkor szinte belefeledkezett a munkába, s mintha csak a maga kedvére csinálta volna, jókedvűen, hangos füttyszó meg nótázás közepette csapkodta-simította a halvány tejcsokoládészínű habarcsot a csupasz téglafal felületére vagy a villanyvezetékek miatt kivésett vakolat vájataiba. Amíg előzőleg a folyosót kellett súrolnom, gyakorta megjelent közelemben a brigádvezető, hogy gyorsabb ütemű, s főleg alaposabb munkára buzdítson. Nekem ez a legkevésbé sem esett ínyemre, s bár kiskoromban idejekorán megtanítottak rá, hogy felnőttekkel nem ajánlatos ellenkezni, sem feleselni, már-már nagyfiúként elég nehezen tűrtem a nemegyszer ok nélkülinek tetsző serkentő szavakat. No, ezektől a noszogatásoktól a fekete szemöldökű kőműves keze alatt (akinek a nevét sajnos már rég elfelejtettem) egyelőre sikerült megszabadulnom: ő nem az utasításokban élte ki magát, az öreg pedig emlékezetem szerint csak egyszer jött oda hozzám még a második hét elején, hogy a habarcskeverés titkaira személyesen is kioktasson. Gépi segítség akkoriban még nemigen állt az építőipari szak- és segédmunkások rendelkezésére, így hát csupán egy sokat próbált kőműveskanál igénybevételével készítette el egy vödörben az első mintaadagot számomra, lelkemre kötvén a hozzávaló alapanyagok helyes arányát és sorrendjét is. Őszinte csodálattal figyeltem, hogy ez az egyébként szemlátomást fáradt mozgású, megviselt arcú ember milyen gyorsan, energikusan és hibátlanul dolgozik csontos, inas, eres nagy kezével. A munkamozzanat végtermékére vonatkozó követelmény szóbeli szemléltetését pedig egy életre megjegyeztem: „Olyan legyen az a malter, mint a máj!" Nyilván nem a levágott jószágból azon frissiben kiszedett májra gondolt, hanem az egyenletesen kenhető állagú májpástétomra, de szavai egy szikrányi félreértést sem okoztak számomra: a kész anyag láttán én is arra gondoltam. Ez a munkakör már jóval változatosabb volt a folyosótakarításnál. Akadtak húzósabb órák, de voltak egészen laza időszakok is, sem az örökös sietség, sem a nyomasztó unalom nem telepedett úgy rá a napjaimra, mint az első héten. Hol ez, hol az volt a dolgom: habarcskeverés, téglaadogatás, munka végeztével a törmelék eltakarítása. Megesett, hogy téglát kellett a helyszínre szállítanom az építkezési terület túlsó széléről. Soha nem vártunk a készlet kifogytáig ezzel a feladattal, így hát azt a két-három fordulót - aminek az odaútja úgyszólván pihenőszámba ment az üres talicskával - különösebb iparkodás nélkül is megtehettem. Nem mondom, visszafelé igencsak neki-neki kellett feszülnöm, nem is annyira a 80-90 kilónyi rakomány, inkább a meglehetősen laza, homokos talaj miatt. Ám én ezt is, akárcsak a vízmeregetést a papok tótjából, elsősorban erőpróbának s edzési gyakorlatnak tekintettem, amiért ráadásul 7
