Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Szuromi Pál: Üdvözlégy sötétség (Az árnyak nyomdokain)
között imbolyog a kor embere, egyik szélsőségtől a másikig" (A középkor alkonya, Európa K., 1979., 25. o.). Persze végletesség ide, szélsőségesség oda: ebben az időben alig-alig akad nyoma a drámai kifejezésformáknak. Hiába a sátáni, pokolbeli képzetek jelenvalósága, a luciferi szörnyek legfeljebb egy-egy templom plasztikai oromzatáig jutnak el. Mert végső soron a csúfondáros, komikus ördögi figura sohasem lehetett a mindenható Isten méltó ellenfele. Ahol pedig nincsenek tisztes, egyenrangú dualitások, ott a drámai helyzetek is okafogyottak. Mi több: ahol csak a magasságos, szentséges eszmék dominanciája érvényesül, ott maga a józan, realisztikus létfelfogás is kérdésessé válik. Figyeljük csak meg a töredékeiben ránk maradt ókori, római falképeket! Ha nem is ismerik még a perspektíva törvényeit, ám tájaik, figuráik így is életszernek, plasztikusak. A középkori piktúra ellenben nagyrészt a biblikus, kultikus alakok megidézésével foglalkozik. S előadási metodikájukat egy átfogó alapeszme határozza meg. Itt pedig Aquinói Szent Tamást célszerű felidéznünk, aki úgy tartja: „A szépséghez három dolog kívántatik. Először is a teljesség, azaz a tökéletesség: ami ugyanis csonka, már csak ezért is rút. Azután a helyes arányosság, azaz az összhang. Végül a világosság (claritas)" (Sík Sándor: Esztétika, Universum K., Szeged, 1999., 80. o.). Nos, számunkra most az utolsó követelmény tűnik csakugyan fontosnak. A szépség, a magasztosság ideálja ugyanis olyanféle síkszerű, dekoratív tolmácsolásra készteti a festőket, amelyben a figurák testisége, anyagszerűsége majdhogynem jelentéktelenné törpül. Ilyenképp az árnyékhatások radikális száműzetésénél tartunk. Másfelől meg a szuggesztíven tündöklő sárgás, aranyló háttérszínek páratlan megbecsülésénél. Ezek a tónusok reményteli, közvetett kapcsolatban álltak az isteni eszmével (1. a Napisten árnyéka). Amint a tekintélyes Mária-kultusz is nyilvánvaló összefüggést mutat e spirituális, éteri tendenciával. Mint tudjuk: Krisztus megszületése ellenére édesanyja továbbra is ártatlan, szűz személyiség marad. Ami annyit tesz: a keresztény világfelfogásban a testiség érzéki kihívásait ugyanúgy bűnös csapdának tekintik, akárcsak a természet kibomlásában megtestesülő magamutogató szépséget és hiúságot. Lehet ugyan, ez a szellemiség túlságosan távol esik tőlünk. Mégis úgy tűnik: a nyugati kultúrát átjáró felfokozott fény- és világosságkultusz gyökereit lényegében itt találjuk meg. Ahogy a sötétbe vesző, árnyékos jelenségek tartózkodó, félelmetes és misztikus felfogása is alapvetően ide nyúlik vissza. Nem is szólva arról a matuzsálemi beidegződésről, amely a testiség, az erotika kérdéseit amolyan bátortalan bűntudattal kezeli. Sötét, megvetendő középkor? Szó sincs ilyesmiről. Ez csak a büszke, öntudatos reneszánsz tudósok körében kapott szélesebb nyilvánosságot. A romantika kora viszont ismét felfedezi e historikus időszakban rejlő kulturális, nemzeti és kultikus értékeket. Úgyhogy a történelmi periódusok - minden feltűnő eltérésük ellenére - nemigen bírnak meglenni egymás nélkül. Ha szapulják is a szomszédokat, akkor is. Norman Cohn, az ismert történész például sokoldalúan bizonyítja: mennyi-mennyi szellemi-ideológiai rokonság jellemzi az antik és a középkori világot (1. Európa démonai, Corvina K., Bp., 1994.). A katolikus egyház jobbára ugyanazokat a vádpontokat alkalmazta az eretnekek, a boszorkányok ellen, amelyeket a római hatóságok is megfogalmaztak az őskeresztények méltó megbüntetésére. Szóval, nem is gondolnánk: milyen mélyrenyúló toposzai vannak a társadalmi sztereotípiáknak, a folytonos igazságtevésnek, az örökös bűnbaktermelésnek. Itt akár Umberto Eco szellemdús munkásságát is beilleszthetjük a képbe. Az olasz író és esztéta önálló kötetet szentelt annak körbejárására, hogy korunk emberi, szellemi fejleményei sok mindenben Az új középkor tüneteit dokumentálják (Európa K., 2008). Tudom, az ilyen hétmérföldes analógiák minduntalan sántítanak. A szellemi, képzeleti bátorság viszont mégiscsak lefegyverez bennünket. Ki tagadná, mondjuk, hogy a jelenlegi időkben is az újnomadizmus, az újbarbárság szédítő térnyeréseiről kell tudomást vennünk? S velük 86
