Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Szuromi Pál: Üdvözlégy sötétség (Az árnyak nyomdokain)
Belső tündöklések, szubjektív világolások? Ezek olyan effektusok, mintha a rideg, érzéketlen környezeti dolgoknak időközönként kedvük szottyanna élni, lélegezni és brillírozni. Amit józan, nappali körülmények közt úgysem bírnak megtenni. Ezért elég különösnek tűnik, hogy a képzőművészet televény tartományaiban csupán szórványosan találkozhatunk éjszakai tájlátomásokkal. Pedig Van Gogh és Csontváry e romantikus, spirituális tematikában is úttörő szerepet vállalt. Ám az utánuk jövők népesebb táboraiban csak elvétve akadnak rangosabb, szisztematikusabb folytatók (pl. Feininger, Chirico, Miró, Masson, Matta; Mednyánszky, Barcsay Jenő, Bene Géza, Gyarmathy Tihamér). Márpedig a szürrealisták álomittas, szintetikus programjában kiemelt helyet kapott a létezés kul- minációs pontjainak megragadása. Ahol élet és halál, múlt és jövő, az anyagi és szellemi szférák szimbiózisa maradéktalanul megvalósulhat. Szóval erre a dilemmára érdemes lesz visszatérnünk. Előbb azonban a fotó- és filmművészet korszakos érvényű szellemi hódításait szeretném szóba hozni. Ahogy a francia impresszionisták felfedezték számunkra a nagyvárosi élet jellegzetességeit, úgy e modern, technikás műfajok többek között a dionüszoszi éjszakák rejtélyeinek alaposabb feltárásában jeleskedtek. Se szeri, se száma azoknak a műveknek, amelyeken ködös, világtalan távlatok vagy hideglelős holdfogyatkozások kerülnek elénk, nem beszélve az épülettömbök sziporkázó fénytüneményeiről. Amiknek különben művelődési hozományai is adódnak. Elég csak a tévébemondók hátterében vibráló éjszakai városvíziókra utalnom. És tényleg: van abban némi históriai szükségszerűség, hogy épp a mozgékony, technikás műfajokra hárult az árnyas, démonikus éjidők felderítése. Ne feledjük: a kollektív öldöklések szomorú egymásutánjában csupán a II. világháborúban leltek rá az infravörös sugarak kivételes erejére, s velük együtt az úgynevezett vámpírhadviselésre. A komor, nyomasztó éjszakák ugyanis sorra-rendre tág teret kínálnak a meglepetésszerű, villámgyors cselekvéseknek. így a leggyötrőbb kiszolgáltatottság tér- és időszféráiban tartózkodunk. Nem véletlen, hogy annyi-annyi baljós félelem és előítélet kötődik a sötétbe vesző napszakokhoz. Amelyekre a zsinórban vetített amerikai krimik és horrorok bőségesen rátesznek néhány lapáttal. Mintha igazában szűkében lennénk a valós borzalmaknak, tragédiáknak. Aztán viszont a vérgőzös és szépelgő programok szapora egyvelege töb- bé-kevésbé kioltja egymást. Ezzel még inkább fásultak, kisemmizettek leszünk. Engem amúgy is eléggé aggaszt erkölcsi, szellemi mentalitásunk szembetűnő ellaposodása. Hisz a napilapok kulturális, művészi fogékonysága tendenciózusan leépül, miként a művelődési központok érdemi funkcionálása is egyre kétségesebbé válik. Akárha a humán kultúra nálunk csak megtűrt mostohagyerek lenne. A hamis, művigyoros, elviselhetetlen reklámok ellenben gombamód szaporodnak. Továbbá a gyatra, bulváros műsorok és műsorvezetők is ott sorakoznak mellettük. Nem is szólva azokról a gyenge, középszerű képzőművészekről, akik önmaguk dicsőítésére tekintélyes monográfiákat hoznak létre. Csak hát mi ez a balga, felpumpált sztárkultusz? S hova vezet ez a cinikus, szemfényvesztő műtündöklés? Ezeknél még jámbor éjszakai szemlélődéseim is elviselhetőbbek. Itt legalább bizonyosan látom: csupáncsak egynéhány kivételes csillag ragyoghat úgy istenigazában. Nyilván ez a világ rendje. Mások viszont fordítva vélekednek. S bizonyára ők vannak számottevő többségben. így miért ne értékelnék a tarkabarka műsorokat, a giccses külsőségeket, egyáltalán a mozgalmas, show-kkal tarkított és bolondozásokkal teli produkciókat? Ráadásul a demokrácia, a szabadság a mindenható fogalmi vesszőparipájuk. Miközben az ókori kenyeres, cirkuszos intelemről könnyen megfeledkeznek. Magam azonban Paul Valéryvel tartok, minthogy „...a szabadság a legnagyobb megpróbáltatás, amelyet a népnek javasolhatunk" (Magyar Hírlap, 1990. nov. 23. 5. o.). Hogy miért, mi végre? Egyszerűen azért, mivel akadnak társadalmi, 79
