Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Kántor Lajos: Hálót fonunk… (részlet a Barátom a malomban. Négykezes Csiki Lászlóval című könyvből)
A párás szoba közepén, egy hokerlin az a kis ember a túl nagyfejével, a zömök grúz pedig fényes borotvával hajlong előtte, kerülgeti, néhány harcos meg bámul. A reszkető fagyban odakint őrjáratok. Halálra keresik őket. Jó tudni azért, hogy Iljics is fél, ember módra, bújt, más kezére adta legendás szőrzetét. Egyedül az nem világos, két nap múltán miképpen szónokolt a tömegnek azzal az arccal, amit azóta ismerünk, miképpen tett szert új szakáiba hirtelenében, mikor még kenyér se volt? Szoszó pedig - elképzelhető - zsebében hordta azután Iljics férfidíszét, mégis furcsa, hogy harmincöt éven át ezt az egyet nem vette elő soha. A másik vers - egyféleképpen rímelve a 2001-es évfordulónkra küldött dátum-sorodra - tulajdonképpen búcsú. Nem gondoltuk, hogy az lesz utolsó megjelenésed a Korunkban, 2007 februárjában, a lap újraindulásának, a második folyam kezdetének 50. évfordulóján. Az „Arcok, évek (1957-2007)" szerzői közé nem akármilyen küldeménnyel jelentkeztél: Személyes ügyek a Korunknak Amikor már semmid nem maradt, kitalálod a semmiből önmagad, megtalálsz elvett szavakat, börtöncella vagy konyha homályán, akár verések, vesztések árán. A lelkes, vészes butaság évadán mintha lelkedből éhen szólanái, késve bár és mégis túl korán: felfakadsz, meglettnek születetten a légszomjas, szótlan szünetekben. S magányodban vígságig vigasztal, mint egy jól elénekelt panaszdal, hogy bírtad mostanáig hanggal, mindig újra, de sohase elölről, és telik még lélekből, erőből. Szoros teredben ez az ének felfelé szállhat csak, a fedett égnek, s habár egyedülvalónak véled, tudd: fóldszerte így sikoltoz, 75
