Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Varga Imre: „Őskori s vadon érzékiség” ; Rosamunda beírásai (versek)

Akinek mostanra senkije vatyok. Fényes háta márvány sírkőként ragyog, Csontváz-ujja babirkái ölemben. (Velem marad vetkőztető szemed,

S nagyajkaim cirmoló szakállad. Szoknyám sötéten suhog utánad.)

János ön kieléggit

Hazagyött éjei s bolond volt mekint. Fekszem ágyamban rajtam tiszta ing, Forgok sírva a picéi kapinetben. Pedig lennék inkápp szerelemben.

Az én Uram ajtaját bezárva, Örömködik most is csak magába. Csurgatja meddőn magja végit: János a Költő ön kieléggit Feltör ősi vadon Szenvedéllyé Ettől botja izzik s fortyog a béllye. Felüvölt mikor fegyvere elsülyt,

S én mindig félek ettől a jeliül. Langy magját ontva sörös pohárba,

S hagyja szét szégyenre a házba.

*

S volt persze volt ami jó:

Az öröklét kék szememben:

A nagy összefoglaló.

Ajándék amért szerettem.

Csak földi voltam, bárki másnak földi. Szép martalék, esendő mint a többi.

De földi voltál te is velem János.

Én meg melletted mindvégig magányos. *

Mert te Költő vagy én meg csak a Róza. Tiéd volt a vers, enyim meg a próza. Kezem most ezt rímekbe aprózza. Macsó hímzésed ki sokáig hordta.

Szép bőröm máig emlékszik a botra!