Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Varga Imre: „Őskori s vadon érzékiség” ; Rosamunda beírásai (versek)
Akinek mostanra senkije vatyok. Fényes háta márvány sírkőként ragyog, Csontváz-ujja babirkái ölemben. (Velem marad vetkőztető szemed, S nagyajkaim cirmoló szakállad. Szoknyám sötéten suhog utánad.) János ön kieléggit Hazagyött éjei s bolond volt mekint. Fekszem ágyamban rajtam tiszta ing, Forgok sírva a picéi kapinetben. Pedig lennék inkápp szerelemben. Az én Uram ajtaját bezárva, Örömködik most is csak magába. Csurgatja meddőn magja végit: János a Költő ön kieléggit Feltör ősi vadon Szenvedéllyé Ettől botja izzik s fortyog a béllye. Felüvölt mikor fegyvere elsülyt, S én mindig félek ettől a jeliül. Langy magját ontva sörös pohárba, S hagyja szét szégyenre a házba. * S volt persze volt ami jó: Az öröklét kék szememben: A nagy összefoglaló. Ajándék amért szerettem. Csak földi voltam, bárki másnak földi. Szép martalék, esendő mint a többi. De földi voltál te is velem János. Én meg melletted mindvégig magányos. * Mert te Költő vagy én meg csak a Róza. Tiéd volt a vers, enyim meg a próza. Kezem most ezt rímekbe aprózza. Macsó hímzésed ki sokáig hordta. Szép bőröm máig emlékszik a botra!