Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Lengyel András: Juhász Gyula, Zalai Béla és „a válasz metafizikája” (A 20. század elejei „irodalmi forrongás” gondolkodástörténetéhez)
mi emberünk: antipszichológus, antipozitivista, metafizikus stb. Okos és művelt ember; kívül áll minden magyar csoporton" (idézi Bacsó 1984. 10-11.). S nem véletlen, hogy Zalairól szólva a műveinek közzétételében nagy érdemeket szerző mai filozófus, Bacsó Béla is „a válasz metafizikáját" tárgyalja, az életműnek ezt az összefüggését hangsúlyozza. Az a Zalai-féle rendszerértelmezés, amelyet egyébként akár egymásra épülő metarendszerekként is fölfoghatunk, Zalainál voltaképpen egy fenomenológiailag leírt „metafizika". Ahogy egyik nevezetes tanulmányában megformulázta: „A rendszert tisztán immanens szerkezetűnek állapítottuk meg; csak belső alkata határozza meg; ha egész gyanánt, mint egy egységes elemet fogjuk fel, az illető rendszer álláspontját elhagytuk, s egy magasabb nívójú rendszer-feletti rendszer talaján vagyunk" (A realitás-fogalom typusairól, idézi Bacsó 1982. 896.). Ez az egyre magasabbra emelkedő, de véglegesen soha le nem zárható „rendszer-feletti rendszer" pedig a gondolkodásnak azt a dimenzióját adja, amelyet hagyományosan metafizikaként szokás megjelölni. S ennek a problematikának a művészetekkel, kivált a költészettel való összefüggései már aligha kérdőjelezhetők meg. A művészet, gondolkodástörténeti nézőpontból, voltaképpen maga is egy sajátos metafizikai konstrukció, egy „rendszer-feletti rendszer". Azaz: Zalai eminens kérdésfelvetése és a művészet gyakorlati problémái között nagyon is eleven közösség állapítható meg. A fiatal filozófus költőkkel való barátkozása nem pusztán a véletlen, vagy az esetleges egyéni szimpátiák kérdése volt. Az induló költők s az induló filozófus azonos kor gyermekeiként, együtt indulva azonos gondolati körben is mozogtak. Bár más-más módon, de azonos problémákkal birkóztak. Ez, egyebek közt, nagyon szépen demonstrálható lenne a Zalai-Babits-barátság gondolkodástörténeti elemzésével (erre most nincs hely és alkalom), de érzékelhető a kevésbé „filozófus" Juhász Gyulával való összefüggésben is. 6 A fiatal Juhász Gyula életében Zalai három összefüggésben játszott fontos szerepet. Az egyiket maga a költő fogalmazta meg utóbb a legpregnánsabban: Zalai volt - számára is! - az „ideális olvasó". Láttuk, ezzel a másik két költő is így volt. Ha Zalai rossznak tartotta Babits valamelyik versét, maga a szerző is rossznak minősítette azt, elfogadva a baráti ítéletet. Kosztolányi pedig szükségét érezte annak, hogy amit ő jónak tartott, azt Zalai is megismerje. Zalait tehát, bár nem volt „költő", elfogadták házi kritikusuknak. Ez önmagában is annak jele, hogy „értette" őket, maga is azonos életproblémák között mozgott. A másik összefüggés nem kevésbé nyilvánvaló. Zalai, a filozófus nyilvánvalóan tájékozottabb volt a filozófiában, mint költő barátai, s közvetített hozzájuk ide tartozó ismereteket és megfontolásokat. E vonatkozásban a legdöntőbb orientációs mintát minden bizonnyal Nietzsche baráti használatra való interpretációjával adta. Tudjuk, maga Zalai sem maradt érintetlen Nietzschétől. Metaphysik als symbolische Summation perseverierender Bedürfnisse című, még 1905-ben született műve (Zalai 1982. 39 skk., Zalai 1984. 34—42.) szépen mutatja ezt, s ez a Nietzsche-hatás ott van mindhárom költőnél - nemcsak a filozófus ambíciókat dédelgető Babitsnál, de Kosztolányinál (vö. Lengyel 2000. 54-99.) és Juhász Gyulánál (vö. pl. JGYÖM 5:42-45, 50-56., 60-63., 93-98.) is. Juhász Gyula Nietzsche-élményét (bár erre történtek már kísérletek) egyszer érdemes is lesz módszeresen áttekinteni. Annyi már ma is látszik, hogy fontos, gondolkodását és költészetét egyként befolyásoló impulzusról van szó. Az igazán döntő azonban a harmadik összefüggés: magának a gondolkodó Zalainak a saját hatása és szerepe. O ugyanis nemcsak „rezonőr" és közvetítő volt, hanem e kis baráti 91
