Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Lengyel András: Juhász Gyula, Zalai Béla és „a válasz metafizikája” (A 20. század elejei „irodalmi forrongás” gondolkodástörténetéhez)
hisz ez a fő vagy mi" (JGYÖM 9:64.). Azaz, jól érzékelhetően, e levél nem annyira a valódi információcsere eszköze volt közöttük, mint inkább a barátságot fönntartó rituálé. E tekintetben jellemző a megszólítás („Kedves Juhász Gyula, nekem igen kedves barátom" [JGYÖM 9:63.), még inkább azonban a beállítódásuk különbségének áthidalására ajánlott módszer: „írjon, ne féljen: aki nem tud arabsul, még esetleg érthet arabsul. És főleg: ne haragudjék, ismétlem, élni is alig volt időm, annyira nem volt semmi dolgom - hát levelet írni!" (JGYÖM 9:64.) E megjegyzésben nyilvánvalóan benne van, hogy más területen mozogtak: Zalai nem volt költő, Juhász pedig nem volt sem matematikus, sem filozófus. Az egymás közötti kommunikációnak Zalai szerint mégis volt lehetősége és értelme. A kettejük közötti aszimmetriát azonban Zalai a jelek szerint önkritikusan értelmezte, hiszen önmagát - kicsit pózolva - Juhász „koponyavesztett barátja"-ként határozta meg a levelet záró üdvözlési formulában. S megadta címét is. Az utóiratban, megerősítve kérését, ez olvasható: „írjon. A címem: Debrecen, Burgundia ucca 5." (JGYÖM 9:64.) Alighanem Zalai ekkori jelentkezésének is része volt benne, hogy Juhász valamikor augusztus 9-e és 16-a közt írott, Kosztolányihoz címzett levelében így lelkendezett: „Éljen Babies Mihály [...] De még inkább éljen Zalai Béla, a ki él, él és él, reneszanszi módon, buján, derekasan " (BJKlev 99.). A nyári szünet végén („1905. nyárutó") Juhásznak egy Oláh Gáborhoz írott levelében bukkant föl ismét Zalai - hangsúlyozottan „debreceni" kontextusban. Oláh vonzalmaihoz igazodva itt a szegedi költő arról ír, hogy: „A Bokréta többi tagját se féltem. Kosztolányi is helyt áll derék magáért, Babits is legény a talpán, Zalai szintén" (JGYÖM 9:71.). Azaz megint, ő is összehozta a baráti négyest. S ugyané levél egy másik helyén ez olvasható: „Pest szépnek ígérkezik: Kosztolányi, Gyökössy, Zalai, Endrődi és a többiek, várnak engem. És vár a nagy munka, amit vállalok, nemzetemért, fajomért, az emberiségért." Majd új bekezdésben, mintegy összegzésként leszögezte: „Leszünk mi még Valaki" (JGYÖM 9:73.). Az 1905/06. tanévben Juhász és Zalai alighanem közös pesti diákéletet élt, a levelezésből így elmaradt Zalai neve. Csak Oláh Gábor, aki egyetemi tanulmányait befejezve végleg visszatért Debrecenbe, érdeklődött róla - Juhásznál. 1905. szeptember 19-én Juhász levélbeli önarcképére reagálva így írt: „Önarcképed kedvesen lepett meg. Zalai savanyú fizimiskáját olvastam ki belőle, mint a te Puck-féle alattomos agyafúrtságodat" (JGYÖM 9:76.). Ez a megjegyzés, sajnos, némileg enigmatikus, egyszer megérné komolyabb elemzése. De annyit mindenképpen jellemzőnek kell tartanunk, hogy Oláhnak ebben az összefüggésben éppen Zalai jutott eszébe. S talán az sem véletlen, hogy egy újabb, 1906. január 26-i Oláh-levélben megint fölbukkan a közös barát neve. Egy margószéli beszúrásban ott a kérdés: „Zalai hol van?" (JGYÖM 9:89.) Oláh tehát Juhásztól remélt információkat a másik „debreceniről". S június 19-én ismét Oláh Gábor hozta szóba a filozófust: „Éppen a Zalai levelével kaptam meg mokány kis leveledet. Mindkettő nagyon jól esett, mert - irodalmi működésemről tudakozódnak benne!" (JGYÖM 9:96.) 4 Az egyetemi stúdiumok befejezése, Juhász Gyulának Máramarosszigetre való kihelyezése, nyugodtan mondhatjuk: „száműzetése", követhetetlenné teszi a Juhász-Zalai- kapcsolat alakulását. Lehetséges, hogy leveleztek ekkoriban is, de ha így történt is, ezek a levelek mindkét részről elkallódtak. De az is lehet (s ez a valószínűbb), hogy szokásos passzivitásába visszavonulva a költő immár nem is nagyon levelezett régi barátjával. A barátság tehát lassan elhalt. A közös társak pedig, maguk is a legkülönbözőbb irányokba szétszóródva, ugyancsak hallgattak - Zalairól is. 89
