Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Lengyel András: Juhász Gyula, Zalai Béla és „a válasz metafizikája” (A 20. század elejei „irodalmi forrongás” gondolkodástörténetéhez)
Lengyel András Juhász Gyula, Zalai Béla és „a válasz metafizikája" A 20. század eleji „irodalmi forrongás" gondolkodástörténetéhez . .halál és élet egy hangnemben vannak írva" (Zalai Béla) 1 Az élete utolsó éveit szinte teljes visszavonultság- ban, betegen töltő Juhász Gyula 1929 után nagyon keveset írt. Az egyik utolsó, életében már nem is publikált írása egy cím nélküli emlékezés - ennek második felében egyetemi társa, a filozófus Zalai Béla (1882-1915) alakját idézi föl. E rövid cikk jelentőségét az adja, hogy megérezni belőle, ki is volt számára ez az akkor már több mint húsz éve halott diáktárs. A szöveg két részlete különösen beszédes. Az egyik ez: „Ifjúságomnak egyik legjobb barátja, legkedvesebb embere Zalai Béla volt, aki Debrecenből került fól a budapesti egyetemre. Matematikus volt és nekem ehhez a tudományhoz nem volt semmi hajlandóságom. De barátságunknak éppen ez volt egyik titokzatos eleme" (JGYÖM 8:352.). A másik: „Hozzáértők szerint ő volt, a magyar filozófiai irodalom legnagyobb reménysége. [...] Igen finom irodalmi ízlése volt, Babits, Kosztolányi, Oláh Gábor sokat adtak a véleményére, ő volt az ideális olvasó, akihez a költő elsősorban szól. Sokszor nem is mondott semmit, de egy arcjátéka vagy taglejtése többet elárult minden véleménynél" (JGYÖM 8:353.). A tény, hogy Juhász az elhallgatás idején, önkéntes némaságát fölfüggesztve, szükségét érezte, hogy fölidézze Zalai alakját, figyelemre méltó. Erős, a személyiségbe mélyen belevésődött élményről árulkodik ez. Zalait ugyanis akkor már (s még) senki nem emlegette, Juhász számára mégis fontos volt ez a majdnem teljesen elfelejtett, „névtelen" barát. Megkerülhetetlen tehát a kérdés: miért? Ma már, úgy gondolom, többé-kevésbé meg lehet válaszolni e kérdést. Ma már tudjuk, amit a Juhász kritikai kiadás gondozói annak idején még nem tudhattak: Zalai Béla, bár fiatalon meghalt, az 1918 előtti magyar filozófia egyik legeredetibb alakja volt, s az akkori magyar filozófia „csoportképén", ahogy Bacsó Béla fogalmazott, Lukács György mellett ő „a másik főalak" (Bacsó 1982. 888.). Érthető tehát, hogy nemcsak legjobb filozófus kortársainak, így magának Lukácsnak és körének elismerését érdemelte ki (a kortársi recepciót Id. Zalai 1982, függelékében: 171-274.), de a magyar költészet klasszikusaivá emelkedő Zalai Béla 82
