Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 7-8. szám - Rettegés a ráérő időtől (Beszélgetés Fliegauf Benedekkel)

— Emlékszel, hogy gyerekkorodban mivel foglalatoskodtál a legszívesebben, amikor magadra hagytak?

— Anyám máig szömyülködve meséli, hogy egyszer lélekszakadva jött hozzá a szomszédasszony, hogy nézze már mit csinálok. Anyám kinézett az erkélyen - egy forgalmas út mellett laktunk -, és azt látta, hogy becsukott szemmel, háttal megyek át a kereszteződésen. Az autók dudálnak, a villamos csörömpöl. Fogalmam sincs miért, ezt a játékot találtam ki magamnak. A térdemet és a könyökömet állandóan sebek borították. Összességében arra emlékszem, hogy folyton izzadt vagyok és véres. Meg hogy állandóan kergetek valakit, vagy én menekülök. A fejem háromszor tört be. Hol egy köztéri szobor tetejéről estem le, hol pedig annyira rohantam, hogy a lépcsőfordulóban estem el. Mint minden normális kisfiúnál, nálam is kérdéses volt, hogy megérem-e a felnőttkort. Végül is sikerült: itt vagyok.

— A poklokat csak valamilyen furcsa, kikapcsolt állapotban lehet megjárni, túlélni. Ennek a működését figyelhetjük meg a Sorstalanságfcan és a Dealer ben is. De valami hasonló próbája lehetett ennek a te - háttal és becsukott szemmel való - átkelésed is a kereszteződésen. Ez az állapot olyan, mintha valamire rábízná magát az ember. A „kegyelmi állapot" és az „áldozat" egyaránt eszembe jut.

— Nekem is. Nemrég értettem meg, hogy milyen felemelő érzés csak lenni. A legtöbben egész életüket abban a zárt, paranoid tudatállapotban töltik, ami legjobban úgy írható le, hogy állandóan cselekedni kell a puszta létért. Ez afféle muszáj-élet, muszáj ezt vagy azt csinálni, mert ha nem, akkor baj lesz. Valójában semmit sem kell csinálni, de még gondolni sem nagyon - nekem ez ritkán sikerül -, hanem csak átadni magunkat az áramlásnak. Amikor igazán önfeledt pillanatokat élek át - legtöbbször fizikai aktivitás közben -, akkor az élet organikus áramlásnak tűnik, aminek a része vagyok. Minél kisebb része vagyok valami nagyobbnak: annál jobb. Az én életem nem nagyon áll másból, mint abból a törekvésből, hogy ezt az áramlást minél többször átéljem. Amikor drogoztam, ezt kerestem, anélkül, hogy tudtam volna. írni kizárólag ebben a tudatállapotban tudok. A filmezés, a zenélés, a futás, a szerelmeskedés sem megy másként.

— Az Életen való átkelés talán nem más, mint sok-sok halálon való túljutás eredője. Miért gondoltad egy időben, hogy az öngyilkosság a megoldás? És mit gondolsz most a megoldásról „a gyönyörű és a borzalmas" együttes fennállását látva?

— Szerintem az öngyilkosság a végső, totális kontroll gyakorlása önmagunk felett, és így pont ellenkezője az áramlásban való feloldódásnak, hiszen az nem más, mint a teljes kontrollvesztés. Ahogy az életünkkel, úgy a halálunkkal is mi rendelkezünk. Ha akarjuk, meghalhatunk. Ez a képesség rémisztő és gyönyörű, ez kétségtelen. Nemrég egy lánynak meséltem arról a rettenetes félelmemről, hogy esetleg öntudatlan állapotban öngyilkos leszek. A lány azt mondta, hogy ő nem tudná megtenni, de nem azért, mert nem vágyik a halállal való találkozásra. Sokszor szinte kínzó halálvágya van, mégsem tudja elképzelni, hogy önkezűleg vessen véget az életének. Ő úgy gondolja, hogy létezik egyfajta kozmikus etikett. Ő él, teszi a dolgát, sokszor vágyakozik a halálra, de nem teszi meg. Ha viszont eljön érte a halál, akkor szívesen vele megy. Örül neki, hogy nem az ő dolga eldönteni, hogy mikor történjen meg. Nem kötelező élni, de ez

116