Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 7-8. szám - „Volt egy víz alatti palotám” (Beszélgetés Péterfy Gergellyel)
Én ennyit látok a kályha tetején, amely kedvetlenül húzódik meg ilyenkor nyáridon a kocsma sarkában, mint egy megtűrt öreg, távoli rokon, aki már csak arra jó, hogy elszedjék a nyugdíját. Legfeljebb csak az izzadt hátát veti neki néha valaki, ha a hőség már elviselhetetlen. Dzsordánó viszont hirtelen a másik sarkára mutat. — Na, az ott, az már veszélyesebb! — Miért? — Csúnyákat mond. — Miféle csúnyákat? — Mindenkiről a legcsúnyábbat... hallja a rút gondolatokat... — Kémkedik? — Nem... csak jó a füle. — Rólam mit mond? — Hogy meglopsz engem. A tömör kijelentéstől maga Dzsordánó is meghökken, szégyenkezve süti le a szemét. — Nem úgy értem... vagyis ő biztos nem úgy érti... — Hozzak egy fröccsöt? — Megköszönném. Amíg a fröccsért sorban állok, végiggondolom, hogy is állok én Dzsordánóval. Egyszer az út szélén botorkált foszladozó alsónadrágban, mezítláb. Hajnal volt, már nem tudom, hová mentem és miért. Faithlesst hallgattam, úgy rémlik. Az út szélén tántorgó meztelen emberről azt gondoltam, hogy csak egy szokásos látomás: csak amikor elhagytam, akkor láttam meg a visszapillantóban, hogy Dzsordánó az. Visszatolattam. Szótlanul ült, vacogott. Letéptem a hátsó ülésről a huzatot, betakartam vele. Ettől egy kicsit jobban lett. — Benn voltam a városban - mondta reszkető, erőtlen hangon. - Nőt kerestem. Mindegy, hogy milyen nőt, csak nő legyen... érted... Bólintottam. — Aztán valaki mondott egy címet... a külvárosban, lakótelepen. Sokáig nem találtam a házszámot... ittam is előtte, tudod, hogy van ez. Aztán megtaláltam a lakást... három nő volt benn, egy kicsi szőke és két hatalmas fekete. Meg se szólalhattam, nekem estek, megvertek, mindenem elszedték... „A tökét rúgjad a rohadéknak! A tökét!" Ezt kiabálták. De miért? Te érted ezt? ...az utcán ébredtem. És még csak nem is basztam. Elsírta magát. A háza előtt kitettem. Már felkelt a nap. Egyébként, ha csak lehet, őt hívom festeni, ha egy részeg barát lehányja a falat, ha egy madár lefejeli a homlokzatot, ha a szekrény mögött kiüt a hőhídon a penész, ha a mennyezet megreped, ha a sarkokról leveri a vakolatot a puskával forgolódó vadász, ha kiszabadul egy aligátor, és farkával összecsapkodja a lábazatot, ha álmomban elharapom a ciánkapszulát, és összerúgom a falat, ha a gyerek véletlenül elejti a nitroglicerint, és lepereg a kisszobában a vakolat, mindig Dzsordánó az első, akit megkeresek, és Dzsordánó mindig meg is jelenik a kis létrájával és vödreivel, glettet és festéket kever, s a hibákat kijavítja. Szerény összeget kér, melyet aztán mindig megfejelek. Egyszer észrevett egy rozsdásodó lavórt, amelyben régebben a bölényeknek hordtam a korpát, megkérdezte, elviheti-e. Természetesen igent mondtam. Ha a kocsmában összefutottunk, soha nem mulasztottam el, hogy meghívjam valamire. A boltban rendszeresen kisegítettem, ha a pénztárnál tanácstalanul kotorászta a zsebeit. És Dzsordánóra én is mindig számíthattam. Mindig, vagyis majdnem mindig. Mert ilyen időszakokban, mint ez a mostani is, Dzsordánótól ugyan hiába kéme az ember bármit is. Dzsordánó ilyenkor repül. Már hajnalban az utcán áll, borostásan, rongyosan, és beszélget valamelyikkel. Néha látszik, hogy kedélyesen társalognak, 50
