Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 7-8. szám - A Nulladik óra (Beszélgetés Jánossy Lajossal)
tudni, hogy itt voltunk, ott voltunk, ilyen könyvet vettünk, azokat olvasom, de a fekete doboz nem nyílik ki egy pillanatra sem. Én persze tudok következtetni egy s másra, mégis olyasvalaki írta azokat a sorokat, akit jobb híján énnek nevezek, akit igyekszem önmagámmal azonosítani (ld. a készülő regényt), de nem mondanám, hogy könnyen megy. Nyomozás. A mostani naplóm viszont majdhogynem kizárólag a belső cselekmények, döntések, elbizonytalanodások, megerősítések naplója. Visszaolvasva nem lehetne rekonstruálni a taktikus eseménytörténetet: ha valaki elolvasná, nem tudná összerakni a napjaimat. Erre azonban ott vannak a határidőnaplóim, helyesebben a befejezett múlt idő nyomait rögzítő füzetecskék, az utójegyzési naptárak, amelyekbe tíz éve esténként, délelőttönként visszaírom a találkozásokat és az időpontokat. Előre nem ezek segítségével tájékozódom: csütörtökön négykor itt és itt, ezzel és ezzel fogok találkozni, ez nem működik, de visszamenőleg igen: csütörtökön itt és itt, ezzel és ezzel találkoztam. Volt egy nagybátyám, építész, Jánossy Györgynek hívták, néhány évvel ezelőtt halt meg, és neki csináltak egy emlékalbumot. A lánya engem kért meg, hogy a füzeteiből talán érdemes volna összeállítani egy keresztmetszetet. 1952-től 1992- ig, negyven év merítéséből kaptam körülbelül hatvan füzetet. Formailag innen jött az újszerű naplózás ötlete, ugyanis a nagybátyám a külvilággal nem számolt. Az ötvenes években írott füzetekből nem derült ki, hogy fokozódik-e tényleg a belső és a nemzetközi helyzet, lehet-e még grafitot kapni a töltőceruzába vagy sem. Nála a személyességtől teljesen eltartott filozófiai töredékek olvashatók. Remek aforizmák, pascali magasságokban járó szövegek. Rendkívül inspirált. Akkor még a legkevésbé sem voltam arra kész, hogy elkezdjek ilyesmit csinálni, de motoszkálni már motoszkált valami. Rá egy-két évvel kezdtem folyamatosan jegyzetelni. A füzetekbe kézzel írok, különben meg mindent számítógépbe. Irigylem azokat, akik kézzel bármit képesek írni: elővesznek egy spirálfüzetet és egy ceruzát, és már nem történhet bajuk. Összefüggő szövegeket, flekkeket kizárólag számítógépbe írok. Feljegyzések vannak kézzel; tele van a gépem körül az asztal motívumokat rögzítő cédulákkal, de más nem. Rémes, amikor az ember rádöbben a technikai kiszolgáltatottságára. Legutóbb is lementem a Balatonra, vittem a laptopomat, és beszart. Elterveztem egy hetet, és ezzel szemben a hideg veríték vert ki, hogy most akkor mi lesz. Persze el tudtam volna magam foglalni, olvasás, jegyzetelés, de közben meg az volt kitalálva, hogy egy hét alatt megírok egy részt a könyvből. A kézi naplózásban az is jó, hogy az íráskép alapján már tudom, hogy mi is volt akkor: derű, magabiztosság, könyvek, próza vagy másnaposság, szorongás, tévézés, álmatlanság. Rettenetesen hosszú idő telt el, amíg eljutottam a pontra, hogy belevágok egy novellába. Huszonöt éves voltam, amikor megírtam egy Hajnóczy-esszét, ami aztán az akkori Magyar Napló ban meg is jelent. Ez volt az első komoly publikációm. Onnan meg jöttek a kritikák szépen egymás után. Aztán szintén baráti biztatásokra - itt a már sokat emlegetett Németh Gábor mellett Zeke Gyulára, Garaczira, Péterfyre, Dérczyre kell mindenképp utaljak - jöttek a prózák. Novellák, elbeszélések, ezekből egy csokor a Nulladik óra. Ezt Nagy Gabi énekelte ki belőlem, mint akkori JAK Füzetek szerkesztő. A könyv megkésett első kötet; valami látszik benne, valamit látszani enged, főleg anyagi értelemben; mivel is 46
