Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 7-8. szám - „Mitől lenne szabad?” (Beszélgetés Sári Lászlóval)
aztán végképp hihetetlen, a következőt mesélte el. Ő ugyanaznap éjjel, amikor ez velem történt, arra ébredt álmából, hogy a combján nyílt egy seb, egy ipszilon alakú seb, amiből dőlt a vér. Aztán egyszer csak elállt a vérzés, a seb becsukódott és begyógyult. Klárival egyébként egyáltalán nem volt szoros a kapcsolatunk. A fia alapítványát vezette az egyik közös barátunk, és ennek az ügyében kerestem fel olykor. Tehát egyáltalán nem mondható, hogy valami közös, elmélyült és misztikus kapcsolatban álltunk volna, ami, mondjuk, magyarázatul szolgálhatott volna minderre. Végül félretettük a dolgot, mondván, vagy kinevetjük magunkat, vagy belebolondulunk, ha túl sokat töprengünk rajta. Se nála, se nálam nem volt semmiféle következménye vagy folytatása a dolognak. Ez is valahogy köthető az időhöz, különös egyidejűsége a két esetnek mindenképpen figyelemre méltó. De sokkal konkrétabb kérdés az, hogy miféle fizikai lehetetlenség ennyi vért veszíteni minden következmény nélkül. Sokkal kevesebb vérveszteségtől is elájul az ember, és napokig gyengélkedik utána. Csak a tükörben hosszú percekig néztem, hogyan bugyog a sebemből a vér. A szállodások másnap teljesen elképedtek, amikor megmutattam nekik a szobát és a fürdőszobát. Egy ideig tanakodtak, hogy hívják-e a rendőrséget, de mivel senki nem halt meg, sőt én sem panaszosként vagy kárvallottként meséltem el nekik a történetemet, inkább szépen kitakarították a „helyszínt". Attól fogva azonban egy kicsit furcsán néztek rám. Ahogy most te is. Az ember szellemi és fizikai létezése, ugye, egészen különleges csodákat produkál néha. A legfontosabb dolgok megmagyarázhatatlanok. De valójában nem is a megmagyarázhatatlanok gyanúsak nekem, hanem a megmagyarázhatók. Mert azokkal valami soha nincs egészen rendben. Vagy rosszul magyarázzuk, konkréttá tesszük a dolgokat (holott közülük nagyon kevés ragadható meg egyértelműen, határozottan), vagy nem is léteznek ezek a dolgok egyáltalán, és kitalálunk helyettük valami mást. Valami megmagyarázhatok megragadhatót. De ebben a pekingi esetben még a legnagyobb fantáziálással sem tudtam semmit kitalálni. Se jó, se rossz magyarázatot, se valamilyen „csúsztatást". Maradt azóta is a teljes homály. Ami azért jó, mert így nincs vele semmi tennivaló. Legfeljebb tűnődni lehet ezen is, mint annyi minden máson. És egyelőre biztonságosan, mert nincs hozzá túl sok szabad idő. Ha lenne, akkor máris életveszélyessé válna az efféle tűnődés. Akkor az emberek ennél egyszerűbb történeteken is addig törnék a fejüket, amíg be nem csavarodnának teljesen. Valószínűleg én is erre a sorsra jutnék.- Az elmondottak alapján kicsit finomítanám a ráérő idő fogalmát szabadon eltöltött időre. Mit is tehetnénk benne és vele? Te például mit teszel?- Amikor az ember magával van elfoglalva, akkor helyes célra fordítja az időt. De sokkal jobb, ha ez nem az ún. ráérés idejében történik, a fölöslegessé vált, a munka után megmaradó időben, hanem erre kellene áldoznunk a legtöbbet. Ez kellene, hogy a legfontosabb, legfőbb tevékenységünk legyen. Ha valaki ráér, az manapság leginkább azt jelenti, hogy unatkozik. Nem dolgozik, nem létfenntartó munkával, nem a kötelességei teljesítésével, nem az elvárt feladatok megoldásával van elfoglalva. Ezt nevezi a köznyelv ráérésnek. Én úgy gondolom, hogy éppen fordítva kellene berendezkednünk. Arra kellene ráérnünk, hogy a 10
