Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6. szám - Bacsa Gábor: Képek a „nagyvilágból” (Balázs-Arth Valéria: Délvidéki magyar képzőművészeti lexikon)
nal zárul, mozdul ki: Tolnai megpendíti a behemót korpusz regényként való értelmezésének lehetőségét. Egy lexikon természetesen azért elsősorban segédkönyv, munkaeszköz, a funkcióból való kibillentés inkább Tolnai írás-következetességét jellemzi. Az erotika, vonzalom és talán szeretet vezérelte tanulást, gyarapodást, előrehaladást (ahogyan a délvidéki, minden) képzőművészeti környezetben örökmozgók, rezgés élmények, állhatatlanság szegélyezik. Tolnai persze az anyagszerűség fontosságát is ellensúlyozza a beiktatott Csáth-rajz kapcsán, bár csak látszólag, ugyanis egyrészt az átsugárzás is anyagi attribútum, másrészt ugyanannyira „életbevágó" produktumokká válhatnak a legkülönbözőbb, nem elsősorban anyag(iság)uknál fogva sugárzó, más hangsúlyokkal ellátott művek. Tolnai a Szabadkán járó Széchenyit idézi: „Milyen vidék és milyen szánalmas föld!" Talán Széchenyi provincializmusáról mondja Radomir Konstantinovic: „A vidék nem a világban van, hanem a szellemben, és mindenütt lehetséges, mert abszolút valóságként lehetetlen", és azt is megfogalmazza, hogy „a vidék szelleme a mindenre kiterjedő objektiváció szelleme, mely saját tartalmát minduntalan a világba vetíti". A filozófus kifejti, hogy mindez végtelensége miatt nyomasztó tapasztalatmennyiségtől és végtelen kutakodástól, vizsgálódástól menti meg a provinciális, belterjes gondolkodást (végül a szellem vidékvilág dichotómiájába zárkózót is). Érdemes összevetni ezzel: Hogyan értelmezhető ennek fényében az érdektelenség? Az ignoráns érdektelenszerepe talán arra utal, hogy azt is gondolja, ő maga nem érdekes, a „vidékezés" pedig talán a vidék-paranoia szülötte. Balázs-Arth Valéria és Tolnai Ottó is mint magánügyet tárgyalja a DMKL-t. Ezért lehet vele vitatkozni, felelgetni. Mivel azonban alapos munka, jó segédkönyv, nem az adatokat illetően, hanem például az ábécé szabta haladási irány okán, játékból (1. rizóma). Szerencsés, hogy a Tolnai által említett szerzők említett képeinek (jó minőségű) reprodukciói többnyire az adott szócikkekben megtalálhatók: könnyebb analizálni (ha elfogadni nem is) az előszó érzékiség koncepcióját. A személyes kötődései miatt saját segédkönyv a szerző szerint vaskos, az előszóíró szerint pedig behemót, miközben szó esik befejezetlenségről, hiányosságokról. Az első, legnyilvánvalóbb, ami eltérő kiindulási cél okán nem is igazi hiányosság, az az utolsó száz évnél régebbi vonatkozású szócikkek hiánya: egyelőre száz évnyi anyag követelte ki magának az elérhetőséget. Végül fontos, hogy a kötet hiányosságait részben a lexikon műfaj meghatározottságaival megokoló szerkesztő nyit, kimozdul más (többé-kevésbé érintett) nyelvi környezetek felé is: szerb, horvát, szlovén, angol nyelvű útmutató-összefoglalásával. Ha komolyan vehető Tolnai gondolatmenete, nem lehet ígérni, hogy megújulást, forradalmat hoz a kötet megjelenése (legfeljebb „egy pillanatra”), nem lehet lecserélni, talán nem is kell, „a vidéki és a világi állandóan mozgásban lévő libikókáját". Nincs is más, ami a semmit legalább egy kevéssé elviselhetővé, átvészelhetővé teszi, mint a múzeum-bárka. Tolnai írásának, s a mostani lexikon-gondolatsor vége felé ez áll: „És ahhoz, hogy a kagylót elérjem, kissé ki kellett mozdulnom..." 124
