Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6. szám - Ferdinandy György: Captain Frank Nosti (Egy ’56-os magyar diák életútja)

Két és fél évig éltünk Lisszabonban, Estorion mellett, egy kis faluban. De azu­tán meghalt a diktátor, a Salazar, valami baloldali banda vette át az uralmat, és nagyon Amerika-ellenes lett a hangulat. Rólam meg úgy tudták, hogy amerikai vagyok, és ebből még a kislányunknak is kellemetlensége lett. Tény az, hogy kez­dett elegem lenni Portugáliából. Ráadásul családi problémák is akadtak. Kimberly, aki stewardess volt, nem tudta megszokni a tétlen, szedentáris életet, én meg úton-útfélen csaltam a felesé­gemet. Amíg aztán ő is megcsalt. Rájöttem, összepakoltunk, Kim visszaköltözött Amerikába. Nekem akkor már volt Berlinben is lakásom, sikerült bejutnom a berlini bázisra, fölöslegessé vált Lisszabon. Repültem és csajoztam, éltem a világomat. Kimberly vett egy lerobbant házat Washingtonban, elkezdte rendbe hozni. Persze nekem kellett jótállnom a banknál, és ezen keresztül aztán megint összejöttünk, és Kim megint visszajött. Ezúttal Barcelonába, mert a németekről, mondom, hallani sem akart. Orman kezdtem Berlinbe járni. Úgy éltem, mint Marci Hevesen. Európában minden közel volt, síelni például Kitzbühelbe jártam, a stewardessek németek voltak, stramm, belevaló kis csajok. Barcelonában akkor Franco volt az úr, úgyhogy még normális körülmények voltak. A lányom beszélt portugálul, könnyen megtanult spanyolul. De egyszer jött a szomszéd házaspárhoz egy magyar, aki csodákat mesélt Franciaországról. Beültünk a kocsiba, és elmentünk körülnézni. Kim nem szerette a franciákat, de ott, Provence-ban Saint Paul de Vence nagyon megtetszett neki. Nekem mindig is tetszett, de rám nem hallgatott. A vége az lett, hogy átköltöztünk. Én továbbra is Berlinből repültem, tizennyolc évig voltam a berlini bázison. De hazajártam Dél-Franciaországba. A lányom ott nőtt fel, ő a mai napig is ízig-vérig francia. Azután elváltunk megint. Aki nem élte át, el sem tudja képzelni, hogy ez milyen macerás dolog. Az ember lejár a lányát látogatni, a volt felesége meg, az ex, nem engedi be a házba, ami mégiscsak a kettőjüké volt eredetileg. Nem volt igazán rossz kettőnk között a viszony, de mit tudom én, a nőknek vannak ilyen dolgaik. Nekem is görcs állt a gyomromba, ha meg kellett beszélnünk valamit. Amikor megtörtént a válás, odaköltözött hozzánk a lányom barátnője, egy ausztrál festő lánya. Gyakorlatilag velünk élt, mert az apjánál, aki alkoholista volt, nem maradhatott. Egykorú volt a két lány, az egyik szőke, a másik barna, két gyönyörű gyerek. Ezt csak azért említem meg, mert két ilyen szép lány között egészen jól el tudtam volna képzelni az életemet. A Panam azért volt Berlinben, mert Berlin akkor még négyhatalmi meg­szállás alatt állt. Nem tartozott sem Kelet-, sem Nyugat-Németországhoz. Tehát légifolyosókat kellett biztosítani a négy hatalom: az oroszok, angolok, a franciák és az amerikaiak gépeinek. Meghatározták a folyosók pozícióját, és a magasságot is. Háromezer méteren kellett dübörögnünk, mikor mi fent szoktunk repülni tízezer fölött. Ha nem tartottad be a szabályokat, lelőhettek volna az oroszok. 86

Next

/
Oldalképek
Tartalom