Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6. szám - Grecsó Krisztián: The Toors

illeti, elképesztő véletlennek tartom, hogy egy lakás három lakója is megfertőződjön. De elvégre van, akinek a lottóötös is összejön. A szerencsejátékos metaforát pontosnak és kifejtettnek éreztem, de a doktor úr gyanakodva tétovázott. Mikor végre elment, elővettem az ágyneműtartóból a gitárt, megfeszítettem a két húrt, melyekről annyit tudtam, hogy akkor vannak jól behangolva, ha a Megrakják a tüzet... kezdetű magyar népdal nyitó hangközére húzom őket, és bár semmiféle előképzettséggel nem rendelkeztem, bátorságot adott a kodályi evangélium, hogy a muzsika mindenkié.

Elhatároztam, írok egy számot.

A vetetlen ágyakból húgy- és spermaszag áradt, a koszosra fogdosott tapétákon ostoba mesefigurás poszterek, az egyetlen asztal zsúfolásig pakolva másolt és műsoros kazettákkal. A kibelezett Junoszty tévét valaki befordította a fal felé. A téren újra zöldelltek a platánok, csapottan bevilágított a katolikus temető felé lemenő, áprilisi nap. Jó volt lenni, ott lenni. Egy jelölt, megfestett pillanat volt az, már a megtörténése idején is tudtam, boldog vagyok. Körbenéztem, ihletre vártam, mert olyan feszítő önkifejezési vágy tombolt bennem, hogy nem hihettem el, valamiről ne jutna eszembe valami. Egy sor. Nyomkodni kezdtem a húrokat, fogásokat kerestem, a fél hang ide-oda játékot egyre vadabbra húztam, és mormogtam hozzá. A szöveg még csak szótagjaiban formálódott, mint valami gyomorból előtörő mantra, magánhangzók fordultak át egymásba, csúsztak el, a zene feszesebb és pattogósabb lett, két fogásban is emelgettem az ujjaim, így éppen négyféle páros hang szólalt meg. A körmömmel pengettem tovább, rockosabb volt a hangzás, a vén rézhúrok nekicsapódtak a kikezdett doboznak, észidíszis dacot véltem kihallani a zenéből. Ekkor váratlanul, ahogy egy alanyi költővel ez történni szokott, kiszakadt belőlem az első sor. Észrevétlenül szaladt szét a gyomrom alatt az ihlet, és hagytam, hogy tomboljon, erősödjön, megszülessen a második sor is, de sajnos beragadt, így egyetlen mondat jutott az eszembe. A második fogásnál, kénytelenségből, megismételtem azt, csak jobban elhúztam a magánhangzókat, és egy kicsit más dallamot próbáltam énekelni. Utóbbi nem sikerült, de az elhúzást elégségesnek találtam. Alig vártam, hogy megérkezzen Mátó barátom, akinek büntetési fokozatát szalmonella-fertőzésről szalmonellagyanúra enyhítették, és várható volt, hogy hazatérhet.

Nem emlékszem, mit szólt hozzá. Csak arra, hogy Sóki barátom felépülése után együtt próbáltunk fölcsábítani három csinos szakközepes lányt a lakásba. Azt ígértük nekik, meghallgathatják a legújabb számainkat. A lányok kétkedve fogadták a legújabb jelzőt; nem is tudtuk, hogy vannak számaitok, mondták, sőt, az sem, hogy ti egy zenekar volnátok, már bocs, márpedig mi egy zenekar vagyunk, mondta Mátó barátom, aki alig egy hét alatt kitúrt engem az énekesi és frontemberi pozícióból, és én vagyok az énekes, mondta. Kigomboltam az „irregular" besorolású, és sajnos lopott, ámde Levi's márkájú farmerkabátomat, és hozzátettem, hogy de a számokat én írom. Akkorra már írtam négyet. A többire nem emlékszem, miként születtek, csak hogy a Tini nindzsa harci turtles című nóta volt az első, az tárta szélesre az ihlet székelykapuját, a Tini nindzsa harci turtlesnek mindössze ennyi volt a szövege, hogy Tiiini nindzsa, harciii tuurtles, de a második sornál (és fogásban) a tuuurtleees alak segített színesíteni. A lírai

41