Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6. szám - Gyáni Gábor: Szűcs Jenő, a magányos történetíró

motiválta, „mert ez a fogalomkör e kor parasztságának tudatvilágában nem volt jelen, feltételezése anakronizmus",13

Ezen a vonalon haladt tovább, midőn megírta egyik legjelentősebb munkáját az Árpád-kori etnogenezisről. Szellemi vállalkozásának nem több, de nem is kevesebb volt a tétje, mint annak tisztázása, hogy hol a helye és mi a szerepe a folytonossá tett etnikai tudatnak a modern nemzeti közösség, a nemzeti történelem fogalmi rendjében. Köztudott, hogy a modem történelmi-nemzeti tudat egyik döntő hivatkozási alapja az etnikai időbeli önazonosság kétségbevon- hatatlansága, ami a nyelvi, leszármazási és kollektív emlékezeti (hagyományközösségi) „tényekben" mutatkozik meg. A késő középkori (vagy kora újkori) népi (jobbágyparaszti) közösségi tudat minőségét firtatva Szűcs kezdetben arra következtetett, helyesebben abból a posztulátumból indult ki, hogy amennyiben létezett rendi határvonalakat átlépő, általánosan integráló közös tudat és érzelmi kötőerő, az nem valamely időtálló (időtlen) etnikai tudatból, sokkal inkább a keresztény, vagyis a vallási univerzalizmus mozgósító hatásából eredt.

Ezt „fedezte fel" Nándorfehérvár védőinél, valamint Dózsa György háborgó parasztjainál egyaránt. Az utóbbiról írt nevezetes tanulmányában egyebek közt arra helyezte a hangsúlyt, hogy kimutassa: miként hasznosítja felettébb kreatív módon a keresztény világfelfogást egy eredetileg a pogány-keresztény összecsapásra készülődő népi sereg szociális célok elérése végett; Szűcs ezt az ideológiai konstrukciót mint „népi keresztes gondolatkört" azonosította. Nem mulasztotta el eközben feltárni, hogy milyen szociológiai mechanizmus játszott közre a folyamatban, kimutatva a „keresztes eszmekor aposztáziáját" a gyakorlatba átültető, a nép közt széthintő obszerváns ferencesek kivételesen nagy súlyát a keresztes háború parasztháborúvá transzformálásában.14

Szűcs azonban nem elégedett meg azzal, hogy egyik közbülső stádiumába tekintsen be csupán a hosszúra nyúlt történelmi folyamatnak, hanem a genezis teljes spektruma kezdte foglalkoztatni. Ezért fordult érdeklődése a hatvanas években a magyar őstörténet felé, arra keresve immár a választ, hogy létezett-e egyáltalán 900 táján (vagy korábban) olyan, az egész népközösséget („népköteléke f", ahogyan írta) integráló tudatforma, amely nem kerekedett ugyan a primer „csoportkötelékek" fölé, ám érzékelhetően jelen volt a korban. Erről szól a „Gentilizmus". A barbár etnikai tudat kérdése című, több mint két évtizeden át kéziratban lappangó monográfiája, melyből egy rövid összefoglaló szöveg (Vázlat) vált csupán a szerző életében ismertté.15

13 Uő: Nándorfehérvár és a parasztság, 14.

14 Uő: Dózsa parasztháborújának ideológiája. Valóság, 1972/11.12-39. Újraközölve: Uő: Nemzet és történelem, 601-668. Fontos továbbá: Uő: A ferences obszervancia és az 1514. évi parasztháború: egy kódex tanulsága. Levéltári Közlemények, 43 (1972) 213-263; Uő: Ferences ellenzéki áramlat a magyar parasztháború és a reformáció hátterében. Irodalomtörténeti Közlemények, 78 (1974) 409-435.

15 Az 1970-ben elkészült monográfia „vázlata" is csupán 1974-ben látott napvilágot. Uő: Nemzet és történelem, 327-357. A monográfia vitájának a jegyzőkönyvét pedig egy akadémiai folyóirat zárta magába: Történelmi Szemle, 1971/1-2. 188-211. (Űjraközölve: Uő: A magyar nemzeti tudat kialakulása. Bp., 1997.319-333.)

6