Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Bodor Béla: Kritikák a teremtésről
völgyből, amikor a lemenő nap fénye csaknem derékszögben esik rájuk. (Ebben az évszakban alig látunk mást, mint éppen lemenő napot.) A Tárná és a Szilas völgye ilyenkor rí ki igazán puha zöldjeivel a környező dombok vörösbamái közül. Mondhatnék, hogy ezek nem magának a felszínnek a megformáltságát dicsérik, hiszen a színek jórészt a növények sajátjai. Csakhogy a hordfelület tagoltsága nem választható el attól, amit hordoz. A táj viseli az életet, ahogy az élet is munkálja - építi és rontja, gondozza és koptatja - a tájat. Még az is, ahogyan nagy messze, a Ceredről a vízválasztón át Salgótarján felé vezető szerpentinen éles fénnyel megvillan egy autó szélvédője, ez a múlandó jelenség is a földről szól, magának a plasztikának a megnyilvánulása; és az emberi rondítás folytán idekerült tájidegen fenyvesek zöldje is ennek a felszínnek a faktúráját fedi el vagy emeli ki, fényviszonyoktól és évszaktól függően. Nem a tereptárgyak, nem az élet, még csak nem is az utak és irtások, vagy erőszakos telepítések képében jelentkező mesterséges rontás az, ami kontrasztot teremt a földnek, hogy alkalmassá váljék az esztétikai megítélésre. A föld mint hordozó és mint rondított a maga leszállított minőségében legfeljebb mint installáció lehetne esztétikai bírálat tárgya. A táj azonban nem áll önmagában. Nem puszta hordfelület: maga is rá van helyezve valamire. Ez a hordozó pedig a világegyetem, mely annak ellenére, hogy térbeli objektum, szemléletünkben nem terjed ki mélységei felé. Szemünk előtt alapsíkként, mintegy vászonként jelenik meg inkább. Ez a tekintetünk előtt megnyíló alakzat nem más, mint az ég. Amikor a tájat szemléljük, voltaképpen csak elodázzuk az ég vizsgálatát; ez a sajátos eltérítő effektus teremti meg a lehetőséget, hogy a táj értésével, és ezen keresztül bírálatával kísérletezzünk. Kétségkívül a szépség egy fajtája ez: a maga módján a világ érzékibb értéséhez vezet közelebb mindnyájunkat. Naplementék Istenmezején Mint a tájról, vagyis magáról a földről szóló műbírálatomban már céloztam rá, a földfelszín plasztikája önmagában alig szemlélhető; az, hogy a domborzat tájként hogyan tárul fel a megfigyelő előtt, igen nagy mértékben a fényviszonyoktól, a naptól függ. Ez a funkcionális megközelítés azonban a napot tekintve csak az egyik lehetséges nézőpont. Megtehetjük, hogy magát ezt a fényt, illetve hordozóin, a felszín és a levegő alakzatain mutatkozó játékát is esztétikai szempontok alapján vesszük szemügyre. Ennek a kísérletnek eminensen a naplemente (deskriptive és ikonográfiailag egyaránt) leggyakrabban vizsgált jelensége felel meg, és tekintettel az esemény rendszerességére, célszerű mindjárt több napi megfigyelés eredményét összehasonlítani. A megfigyelésekre ősz derekán sikerült módot találnom. November 9-én csaknem a teljes égboltot vastag, sötét felhőréteg takarta. Tömött, vaskos anyaga azonban nem volt unalmasan egynemű: legmélyebb rétegének bolyhos feketéjéből világosabb-sötétebb szürke csomók emelkedtek ki, melyeken fehérbe hajló, füstszínű pászmák húzódtak, és ezt a mozgalmas felületet sávos, de inkább foltok sorozataként megjelenő fények barnái gazdagították, tónusukban a tompa umbrától az égetett sziénán keresztül egészen a krapplakkal felülfröcskölt poros rózsaszínig. Ez az eleven faktúra szinte síkszerűen, egy helyben kavargott, míg körben mindenütt éles kontúrral tört meg, és a horizont vonalában éles jégkékből keleten hideg ultramarinba folyt át, s csak nyugaton ért össze a dombhátakkal az immár köddé mosódó felhőzet. Három óra után ebben a sávban vált bizonytalan fényfoltként kivehetővé a lemenő nap, melynek vöröse és sárgája rafinált megoldással alulról színezte meg a felhőket, a vöröstől a bordón át egészen az ibolyáig hajló reflexfényekkel, és ugyanezek a színek ismétlődtek meg a völgyet minden oldalról 109
