Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Elmozdult képek? (Panek Zoltán születésének 80. évfordulóján Láng Gusztávval beszélget Fűzfa Balázs)

író biztosabban viszi magával mindenhová, mint a fogkeféjét. Sokkal inkább a befogadás biztonságáról.

A magyarországi közönség konzervativizmusa azért is kedvszegő a Panek Zoltán típusú író számára, mert egy olyan közegbe érzi kényszerítve magát, melyből éppen menekülni szeretett volna.

De persze nem zárhatjuk ki azt az eshetőséget sem, hogy egy író hatvanéves korára „kiírja magát". Thomas Mann ugyan a hatvanadik évtől számította az epikus szerző fénykorát, mert addigra kialakul az írásmódja, eléri a tapasztalatokon nyugvó életbölcsesség megfelelő fokát, és testi vágyai is redukálódnak annyira, hogy ne zavarják a rendszeres munkában. Egy amerikai irodalomszociológus viszont kimutatta, hogy a világirodalom nagyjai azt/azokat a művet/műveket, mellyel/melyekkel bevésték nevüket az egyetemes halhatatlanságba, csaknem kivétel nélkül negyvenéves koruk előtt írták. Panek Zoltán, úgy tűnik, nem a hatvan felett ki- és beteljesedő írók közé tartozik; Pesten ütvén tanyát, egy kicsit nyugalomba vonult.

Kritikushoz illően, jó hosszan mondtam el, hogy valójában nem tudok válaszolni kérdésedre. De talán azért nem, mert a jelenségnek - az „elhallgatásnak" - nem egyetlen oka van. Lehet, hogy a további kérdésekből és válaszokból erre a rejtélyre is derül valamennyi fény.

— Az a próza-poétika, melynek mentén Panek Zoltán alkotott, véleményed szerint miképpen csatlakoztatható a kortársak munkáihoz s irodalomesztétikai igényeihez? Merre kell keresnünk a paneki cselekményvezetés, tárgy- és motívumválasztás, humor és irónia forrásvidékét, illetve „társaságát"? Vagy „társtalan" íróról volna szó - esztétikai értelemben szólva? Esetleg épp ellenkezőleg: legjobb szövegeiben, iín. „op-art-novelláiban" vagy másutt, hangnem és stílus tökélyre fejlesztett, plasztikus arányérzékében, esetleg groteszk paraboláiban, melyeknek jellegzetes figurája Prométheusz, Diogenész, Julius Caesar, Pilátus, netán örkényes egyperceseiben (Csillagpor- sorozat, Vakolat, Krimi, Dráma stb.) vagy belső monológra építő szövegszerkesztésében a posztmodernhez való közeledés jegyei fedezhetők fel?

— Minden író társtalan, miután megtalálta a maga útját, és elindult rajta. „Sem rokona, sem ismerőse", mondta a nagy előd. De bátorító példaképei minden írónak vannak. Panek Zoltán a maga számára emlékezetem szerint Kosztolányit választotta. Valószínűleg azért, mert Kosztolányi is elsődlegesnek tekintette a mondatot Panek Zoltán sem hibátlan regényeket, novellákat akart írni a szó kompozíciós értelmében, hanem hibátlan mondatokat. Azért, hogy halmozásukkal megteremtse a lehetőségét annak a mondatnak, mely mintegy magába sűríti és kiteljesíti az őt előkészítő mondatsorozat értelmét. Mondatalkotásában az aforizma a minta, s annak valamennyi kelléke: a szójáték, a paradoxon, a filozofikus kisugárzások. A Panek-mondat ezért a nyelv, a szókincs helyzeti energiáival játszik; rejtett lehetőségeiket váltja valóra. Ez néha a játék túlhabzásához vezet; az olvasót a hibátlansággal sem lehet sokáig fárasztani. De ugyanez az elszántság vezet a remeklésekhez is. Melyek között első helyre Áfáidig már lépésben című regényét tenném.

Ez a regény is „társtalan". Azon egyszerű oknál fogva, hogy a hozzá hasonló regénynyelvi újításokat csak egyszer lehet megírni. A történetmondó regény olyan séma, melyet végtelenségig lehet ismételni, mindössze új eseményekkel töltve fel azt. Az események újak, a regény azonban a régi marad. Az eseménytelen regény - Panek regénye - e séma tagadása, minden séma és természetesen a megismételhetőség tagadása is. Ahhoz, hogy Panek Zoltán folytassa - vagy „kiteljesítse", de hát egy regény nem lehet kiteljesedés? - regényírói pályáját, egy egész másképpen új regényt kellett volna írnia. Lehet, hogy ehhez nem érzett elég erőt, s talán ez is oka volt korai elhallgatásának.

124