Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Belák Henriett: Felmérhető-e a világ? (Egy sikertörténet természetrajza: Daniel Kehlmann)
vagy tényleg meghalt? A helyes válasznak nincs jelentősége, állítja Helmut Gollner, az olvasót Kehlmann terv szerint ejti át, a valóság részekre való széthullásáról szól a könyv.25 Kehlmann regényének értelmezése, talán ezért a világsiker, egyszerűnek tűnhet. De a szerző minduntalan gondoskodik a meg nem szűnő „mi lenne, ha..." kérdésről, s ennek az olvasóban is folyamatosan újra és újra meg kell fogalmazódnia. Az első néhány oldal után azt gondolhatjuk naivan, hogy tudjuk már a megoldást, hogyan fejeződik majd be A világ fölmérése. Aztán szembe kell nézni azzal, hogy Kehlmann tudatos szerzőként rejtett csavarokkal működteti a szövegét, s az igazi megoldás, ha van olyan egyáltalán, mindvégig rejtve marad előttünk. A világ fölmérése új jelenség a kevés és jó könyvsikerek között. Az olvasó dolga fölmérni, mit nyer vele a világból. Nincsenek felesleges szavak, mindegyik súlyozott jelentőséggel bír Kehlmannál, az összetettség a gondolatiságban keresendő. Ennek szétszabdalása gondolatfoszlányokra, majd azok ismételt összegyúrása lehet a titok. Kinek higgyünk? Senkinek, se kritikusoknak, se magának a szerzőnek, írja Kehlmann, hiszen hogy kit ítélünk el, ki cselekedett jól, esetleg rosszul egy regényben, ezek a kérdések már az első sorok után megfogalmazódnak bennünk, óhatatlanul kirajzolódni látszanak.26 Véleményünk a szereplőkkel kapcsolatban csak ritkán változik, inkább egyre mélyebben rögzül. Kehlmann elhiteti velünk, jó döntést hoztunk, amikor beskatulyáztuk szereplőit. És milyen megbízhatóak vagyunk, hiszen a véleményünk ugyanaz marad, sőt egyre nagyobb meggyőződéssel állunk ki a hányatott sorsú, rigolyás vagy éppen balek figurák személyisége mellett. Ugyanakkor intenzív érzelmeket egyikük iránt sem táplálunk, nem sajnáljuk, nem szeretjük meg őket. Hiszen a karakterek bemutatása gondolataik útján történik, amelyek egy irányvonalon, punktuálisan determináltak. És ezek általában személyiségük egy bizonyos síkjára vonatkoznak, külső személyiségjegyeiket csak korlátozottan ismerjük. Belső gondolatvilágukat is csak az adott cselekmény keretén belül ismerhetjük meg. További ismertetőjegyeik nem kerülnek felszínre, titokban maradnak előttünk, ezzel is szűkítve a lehetőséget arra vonatkozóan, hogy az adott karakter kizárólag egy sztereotípiát jelenítsen meg. Kevés szereplő, hiánytalanul megfogalmazott mondatok, „rövid, igen gyorsan és pergőn haladó" cselekmény.27 Ebben rejlene a szerző sikere? Helmut Gollner azzal indokolja Kehlmann jelentőségét, hogy a „valóság felvázolása egyfajta utolsó álom- és szabadságígéretet jelent".28 Wendelin Schmidt-Dengler magában a szerző írói fejlődésében látja a siker titkát. „Úgy tűnik, hogy minden kehlmanni szöveg egy lépés a perfekció irányába".29 Láthatóan ezzel A világ fölmérése maga mögé is utasít minden korábbi Kehlmann-művet. Visszatérve a világsikerhez, A világ fölmérése más is a többi mű ismeretében. A matematikából és a természettudományokból indul ki minden szöveg, de míg Beerholm, Mahler és Julian az irracionális mágiával foglalkozik, írja Hubert Winkels, addig Zöllner, illetve Humboldt és Gauß esetében megjelenik a humoros, ironikus, kritikai elbeszélőmód a művészet és a tudomány világában.30 És A világ fölmérésének nyelve is más: itt Kehlmann 25 Helmut Gollner: Let's Get Lost. In: Falter, 2001., 38. szám. 26 Daniel Kehlmann: Diese sehr ernsten Scherze. Poetikvorlesungen. Göttingen: Wallstein Verlag. 2007. 27 Bombitz Attila, i. m. 28 Helmut Gollner: Let’s Get Lost. In: Falter, Wien. 2001. 29 Wendelin Schmidt-Dengler: Wider die Aufdringlichkeit des Sekundären. In: Volltext, 2003/2. 30 Hubert Winkels, i. m. 118
