Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Belák Henriett: Felmérhető-e a világ? (Egy sikertörténet természetrajza: Daniel Kehlmann)
Guggenheim valós személyek, addig Kehlmann főhősei, Manuel Kaminski és Sebastian Zöllner fiktív alakok.) Kehlmann társadalomkritikájának gyökerei a művészetben keresendőek, de ennek megítéléséhez vissza kell menni egészen a romantika korszakához. Ez volt az ún. utolsó korstílus, ahol még együttesen jelen van az építészet, a szobrászat, a festészet, a zene, az irodalom stb. A XIX. században a művészet egyre polarizáltabb lesz, nincs letisztult nagy stílus, mint pl. a reneszánsz, ahol a korjegy mindenhol ugyanazt jelentette, és hosszabb időszakot is ölelt fel. A romantika után térben és időben is egyre korlátozottabb a művészet. Az ún. tiszta romantikus festészet mellett indul el a barbizoni iskola, a Courbet-féle realizmus és elkezdődik az impresszionizmus. Ez már nem a művészet minden ágát átfogó nagy korszak, „csupán" egy stílus, habár 1900 körül a rövid életű szecesszió próbálta megvalósítani a „Gesamtkunstwerk"-kel a tiszta korstílus felelevenítését. Az első világháború után az irodalmi irányzatból kiinduló szürrealisták csoportjának egy része emigrál, a második világháborút már Amerikában vészelik át. A két világháború között a klasszikus avantgárdon belül két generáció él és alkot. A felmenő ifjúság és az „öregek klubja", mint Pablo Picasso és Henri Matisse - fontos személyek a fiktív Kaminski életében is -, már a háború előtt is alkottak. De az avantgárd már csak néhány emberre és helyre korlátozódik. A különböző irányzatok, az izmusok 1945-ig Európából indulnak ki, de ezután Amerika lesz a generátor.20 Profi műkereskedők uralják a piacot, akik irányítani akarják a művészetet, sőt először ideológiát teremtenek, majd ezután jelennek csak meg a művészeti alkotások az általuk megteremtett közegnek megfelelően. Amerikai publicisták a Timesban teszik közzé írásaikat, értékítéletük a közönség véleményét alapvetően meghatározza. Kehlmann figurája, Kaminski a jelen és a szürrealizmus ideje között ingázik, és nem tudja igazán megvalósítani önmagát. A szürrealista festői stílus után váltania kell, hogy egy Times ban megjelent fontos cikk elindítsa új útján. „Duchamp jelentős művész [.Megkerülhetetlen" (128), írja Kehlmann a regényben, a festészetben is, de különösen a kiállítások megszervezésében jól kiismeri magát.21 Peggy Guggenheim, a New York-i Art of this Century igazgatója is szóba kerül a regényben. Manuel Kaminskinak pontosan harmincöt évvel ezelőtt Guggenheimben volt az utolsó kiállítása. Valós személyek és két fiktív főhős, fiktív helyzetek, s az üzenet: a következő századfordulón csupán a tehetség, a szaktudás nem elegendő a szakmai sikerhez. A fogyasztói társadalomban a kereslet-kínálat szabja meg, hogy ki a jó, kiből lesz elismert művész. Kehlmann receptet kínál a regényben: többéves pénzügyi támogatás nélkül Kaminski nem létezhetett volna, híres, befutott festők - Picasso, Matisse - támogatták nevükkel, és kellett hozzá egy legenda is (ezt manapság pr-fogásnak mondanánk), valami szóbeszéd, állítólagos vakságáról. Mi lett a következmény? Képei bejárták a világot. Végül egy jól megfogalmazott, építő jellegű kritika egy elismert művészetkritikus tollából, amelynek megjelenését követően még Picasso is vásárolt Kaminskitól festményeket. A kérdés már csak az, mi történik azzal a tehetséggel manapság, aki egyikkel nem, vagy egyikkel sem rendelkezik? Zöllner e kérdésére Kaminski válaszol: az igazságot a színekben kell keresni, nem a rajztechnikában. Középpontban az az optikai világ áll, amely Zöllner által közvetlenül, Kaminski részéről pedig csak adagolva kerül a felszínre. A látszat és a valóság váltakozásaiban Zöllner 20 Míg korábban New Yorkban összesen negyven galéria működött, addig 1946 után már százötven. (Lásd Harry Bellet: Összeomlás fél hétkor. A műkincspiac tényei és titkai. Budapest, 2003.) 21 Daniel Kehlmann: Én és Kaminski. Kortina Kiadó: Budapest, 2003. 116
