Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Arany Mihály: „A valóság osztható” (Valóság és megismerés Christoph Ransmayr regényeiben)
miközben Cotta érzékeli azt, hogy ugyanúgy „köztes világba" került, mint A jég és sötétség borzalmainak Mazzinije: „Csak Battus kővé válása döbbentette rá, hogy az ő világa nem a vas-, de nem is az örök városban van, hanem valami köztes világban él, melyben a logika törvényei már nem látszottak érvényesülni, de más törvényszerűség sem érvényesült helyettük, melybe belekapaszkodhatott volna, és amely meg tudta volna oltalmazni a megőrüléstől. "47 Ez a köztes világ a mítosz valósága. Az utolsó világ narratívakomplexum, amit a talált és elbeszélt szövegek alakítanak. Szöveg a szövegben: Az utolsó világ magában hordja a Metamorphosest, pontosabban annak egy modifikációját. A regény mitikus síkja úgy emelkedik ki a reálisból, mindenkorra felülírva azt, mint a mű végén az Olümposz hegye - az istenek lakhelye, a mítosz születésének origója. A római korábbi ismeret(elmélet-)kon- cepcióját, ami mentén eddig próbálta értelmezni, megfejteni az eseményeket, „Gestalt- switch"-szerűen felváltja, felülírja egy másik valóságszemlélet. Cotta felismeri, hogy Ovidius mindent leírt: a város lakóinak életét, sorsát, átváltozását - következésképpen ő is benne van a könyvben, az ő sorsa is ott kell álljon valahol a szétszórt szövegtöredékek között: ennek megkeresésére indul a mű végén. A mítosz sorsképző narratívává válik. Itt megismétlődik a megismerési paradoxon: hogyan találhatná meg a szerzőt, ha ő maga benne van a könyvben? Volker Hage Ovidius és Cotta között húz párhuzamot, illetve végez egyfajta részleges azonosítást.48 Eszerint - A jég és sötétség borzalmaiban megismert elbeszélői síkok összeolvadásához hasonlóan - a regény végén Cotta átváltozott Nasóvá. Úgy gondoljuk, a párhuzamjos valóság) indokolt, a teljes azonosítást, vagy a szubjektumok Hage által elképzelhetőnek vélt egymásba csúszásának lehetőségét (Cotta = Naso = esetleg Christoph [Ransmayr]) azonban maga a szöveg cáfolja meg. Igaz, hogy a kétszótagú név megengedi a hármas lehetőséget, de Az utolsó világ befejező soraiban ezt olvassuk: „[...] Cotta néha felhajította a köveknek ezt a két szótagot, és mindjárt válaszolt is: »Jelen!« [sic], ha kiáltásának visszhangja utolérte: mert amit így megtörtén és ismerősen vertek vissza a falak, az a tulajdon neve volt. "49 A párhuzamot azonban mégis termékeny gondolatnak találjuk, hiszen Naso írja meg Cottát (Ransmayr pedig újraírja Nasót), aki megismétli a költő útját, így sorsában koncentrálódik mindaz, amit Ovidius is egykor idegenként átélt, az az út, amit megjárt, azok a gondolatok, amikkel egy az akkori világ peremét jelentő város számára jelentett - az a megismerési paradigma, amelyen keresztül ő maga is láthatta a világot. A magány, az elzártság arra ösztönözte, hogy a saját költészetébe emelje száműzetésének helyét, a mítosz homályába ültesse kétségeit és félelmét, és köztük saját alakját, Cotta képére átformálva. Cotta elébe mehet sorsának, megkeresheti a zászlócskát, amin az ő neve áll, de Nasónak nincs meg ez a lehetősége. Legfeljebb annyit tehet, mint Mazzini: az általa feltalált valóságban, a kitalált szövegben eltűnik a történésből. Hasonlóképpen regisztrálhatjuk fokozatosan az egyes szereplők eltűnését, hiányát is. Az eltűnések egyszersmind sejtetnek egy eljövendő menschenleeres Bild, azaz „ember nélküli 47 Ransmayr 1995, 210. 48 Hage, Volker: Mein Name sei Ovid. Anmerkungen zu Christoph Ransmayrs Die letzte Welt. In: Wittstock, Uwe (Hrsg.): Die Erfindung der Welt. Zum Werk von Christoph Ransmayr. Frankfurt a. M.: Fischer Taschenbuch Verlag, 1997, 92-99.; ide ld.: 99. 49 Ransmayr 1995, 275. 102
