Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Tandori Dezső: Trio Montaigne (III. 69, Fülbenézni önmagunkkal?!)
Megyek madárkánkhoz, naivul csipog (praktikusan?), kezet mosok, megnézem, mit művel, fészket csinált magának, meséltem (alkalmasint), etetni is lehetne. Fülem „möge" villan egy éleset, ne már! Jaj. * így lett életnek képe az esszéből, mely - persze - az élet képe lett volna, eredetileg is, de hogy ily akciósán? Még kevésbé tetszene nekem, ha azt mondanám (igen, saját magam részéről nem várnám!), hogy íme, egy vers, melyet esszébe illeszteni terveztünk, az életesemények folytán egészen más - furcsa, suta, eldönthetetlen - szerephez jutott. De ha én azt tudnám, miféléhez! Ugyanakkor nem eszményíthetem az esszészületésnek ezt a módját (egészében) semmiképp sem. Hogy tulajdonképp magam sem tudom, mit írtam meg, holott abban bizonyos vagyok, hogy nem ám (egyszerűen) magamat. Tehát az esszének azt a létjogát sem állítom, hogy szeszélyes lényünket mutatná végül úgy, ahogy. Tehát a puffanás az esés (nekiesés) eredménye. Most, hogy madárkánkkal foglalkoztam, s látom kis fejét, rémesen kikopaszodott, „csapzott" fejét, igen, kell majd nőniök, jönniök a tollaknak. De pár napja felfigyeltem rá, a csöpp hímverébfej (struccnyakacska most inkább, tollatlan sokfelé) a vöröses tollak mellett plusz rózsaszín-piroslik, hát persze, a bőr. Nem állíthatom viszont, hogy a kéz-láb (főleg kéz, kar) összezúzás stb. után (Arm And A Leg lovam, egyfajta Paper Star, csak záró) most a pici verébhez híven a fejem csapzott, tört, sebes, fülem szakadt. (Hiányos!!!) Csakígy nem beszélhetek a Paper Star környűléseiről. (Hely, események.) Ezzel a Montaigne-esszétrióval elértem, hogy bár igényében szeretne az lenni, montaigne-i (utolérhetetlent nem hajszolok, világos, de az őszinteség mai jegye... etc.), végeredményben csak azt mondhatom: nagyon fontos, hogy három különböző folyóiratszámban jöjjön a három rész, s ha tíz-tizenkét olvasóm efféléken is el akar gondolkozni, érdekli saját ebbéli érzetei, hogy hát most mi jön még... találták meg számításukat. Megyek fejemet kenni, Triómról pedig csak ennyit mondhatok: ha nem is montaigne-i, de pont enynyi. 2007 augusztusában De nem ennyi. Ez a PLUSZ. Miért kellett úgy cselekednem, hogy a fatörzs jött? Miért kell ezt viccelődve, szépítgetve (itt nem szépítettem!) mesélnem? Miért kell ennek mind - történnie velem? Embernek lenni nem az én világom? Camus, Szüszifosz, lét... már aztán? Madárkám és medvéim - de ha arról lehetne szó, hogy életben maradhatok és nem kell embernek lennem, más mindenki ade? Fel szoktuk tenni e buta kérdéseket! Magunkat-kevesellve? Hanem hát ez nem nevetséges-e mind? Nem távolodunk-e képzeteinkkel - satnyán - ama földhözragadt hitelességünktől, mely tetszik, nem tetszik célunk is egyben? Kizárólagosan!? 79
