Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Miklya Luzsányi Mónika: Iszalag
haját csak este bontotta ki, ma is látom, ahogy áll a szoba közepén, kezében a fésűvel. Szerelmesek voltunk anyánkba, úgy, ahogy csak az igazán kicsi gyerekek lehetnek szerelmesek, eszünkbe sem jutott apánk, sohasem voltunk rá féltékenyek, hangja betöltötte a templomot, palástja eget, földet betakart, maga volt a megtestesült isteni való, körei alig érintették a mienket. Öreg Gerberák hangosan krákogott, levetette a cserépkályha elé a felhasogatott fát, fordult még vagy kettőt, szidta Boglyast hangosan. Norma nem mozdult a kályha elől, vörösen táncolt a fény lehunyt szempilláin, hát felálltam én, öntöttem a vörösborból a nefelejcses csészébe. Havas volt az öreg kabátja megint, ahogy bejött, pedig alig húsz méter a fásszín a verandától, de befújta a hó a verandát is, a síneket is, hiába vártunk téged azon az éjszakán.- Igya meg, Gerő bácsi. Nagy a hideg. Nagyot húzott az öreg a borból, kiitta egy hajtásra.- Megraktam. Reggelig ég. Akkor meg majd jövök. Egyenek. Reggelit is küld a Teresa. No, joccakát. Indult ki, az ajtóban meghallotta a Boglyast, visszafordult.- Azt a büdös dögöt meg be ne eresszék. Kutyának kint a helye. Az ajtónyitásra Boglyas felneszeit, farka magasra lendült.- Kuss te! - mordult rá Gerberák. - Helyedre. Megszokásból mondta csak, tudta ezt Boglyas is, mégis elbizonytalanodott. A ház, ahova most érkezett, ismerős, kölyökkutya korától hordozta magával ezeket a szagokat, sejtjeibe kódolva őrizte a langyos tej melegét, a helyét, a sajátját, hogy itt kell lennie, odabent, a cserépkályha előtt valahol, ahol megállt életében először, remegő, vézna lábaival, hunyorogva a villanyfényben, zsigerien ismerős volt Gerberák is, fekete posztókabátja zsebéből ő vette elő, ő készített neki zugot a fásládába.- Kicsi még az istenadta... meg tél is van, hadd melegedjen. Boglyas orra emlékezett helyére a fásládában, de a szó már mást jelentett rég, a kutyaházat az udvar sarkában, téli estéken az előszobában a fonott vesszőkosarat, Gerberák kikopott, kockás flanelingét. Amikor először letette Boglyast a konyhakőre, kicsik voltunk mi is, alig tízévesek. Csak néztük megilletődötten a boglyas szőrcsomót, édesmama vette tenyerébe először, Boglyas egyedül őt fogadta el gazdájának, aztán hosszú évekkel később téged. Mi sohase tudtunk gazdái lenni. Se Norma, se én. Nyítt odakint a kutya, ahogy elment Gerberák, kereste a helyét. Az a látogatás a présházban nem olyan volt, mint a többi, pedig Óma várt minket nagyon, szegfűszeg, fahéj, mézeskalács, az asztalon fehér damaszt, olyan volt minden, mint a többi karácsonyon, Óma mégis tanácstalanul totyogta körbe a terített asztalt, surrogtak a hajópadlón puha mamuszkái, kivette a tyúkot a lerből, tálon volt már, csak szelni kellett. Óma tétován állt meg az asztal mellett.- Pulyka nincs, csak ez. De jó lett. No, egyetek... Ültünk Normával az asztalnál, néztünk a tányérba, magunk elé, amióta emlékezni tudtunk, Óma minden étkezésnél imádkozott, összekulcsolta cserepes, barna kézét, még a szemét is lehunyta, de most elfordult, csutkát rakott a tűzre, dohogott magában, a hóesés, a tél, ilyen kutya időt nem látott senki sem, görcsbe 52
