Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Elek Tibor: „szövegek közötti térben”(Bogdán László újabb verseiről)

egyes szövegrészek (például: „Próbáljuk meg elképzelni Hamletet, / de sajnos őt is felzabálta mára / sorsunk kísértő skizofréniája, / ránőttek baljós, bősz véletlenek. / Vannak, kik úgy vélik, kémkedett, Claudius ügynökének hiszik, mások különcnek, istenítik,") indíthatnak el bennünk (is), összeolvasva azokat az ügynökmúltja miatt öngyilkosságot elkövető Bódy Gábornak szóló ajánlással, s azzal, hogy a mű keletkezése idején Bogdán hallhatott már az egykori barát, Szilágyi Domokos ügynökmúltjáról is. S ha ez utóbbi összefüggés esetleg az alkotói szándéktól függetlenül is villan fel bennünk, akkor sem véletlenül, ugyanis a Bogdán-líra egészének régi sajátossága, hogy a legkülönbözőbb szöveghagyományokat és inspirációkat feldolgozó szövegek közötti tereiben az átdolgozások, variációk, fikcionalizációk közben rendre megképződik a személyes és/vagy a közösségi sorsra, Erdélyre, Romániára, Kelet- Közép-Európára s bennük a magyarság sorsára vonatkoztatható utalások hálózata is.

E kötetben is olvasható néhány olyan jelentős vers, amelyben az erdélyi magyar távolabbi és közelmúltbeli valóságreferenciák közvetlenebb, átláthatóbb jelentésszerkezetekben is felidéződnek. A kötetnyitó A bráni lakoma című A walesi bárdok ironikus parafrázisaként emlékeztet egykori „Hős pártfőtitkárunk, Csausz" aranykorszakára és egyik erdélyi látogatására, A kar mintha a később megírt, fentebb már említett, Az erdélyi madonna szonettciklus székely női sorstragédiájának egyetlen szabad versben előadott változata lenne, a Pusztulás (Illyés Gyula a kertmoziban) 2002 szeptemberéből játszik vissza ötvenes, hatvanas, hetvenes évekbeli erdélyi jeleneteket, hangulatokat, a Birodalmi tél Bogdántól szokatlan József Attila-i sűrítettséggel fejezi ki az elveszett haza és a megváltatlan lét mintha csak időtlen fájdalmát. Több vers arról tanúskodik, hogy a korábban megjelent kötetekben publikált Időszámításunk előtt, és A démon női alakot ölt című önéletrajzi ihletésű, személyes múlttal számvetést készítő ciklusok között is születtek hasonló jellegű, szóló alkotások: A pohár, Fogolyvadászat, A Bajkál, amelyekben szükségszerűen szintén megidéződik az ifjúkor (a korábbi szövegekből már ismert helyszínekkel, szereplőkkel) ellentmondásos társadalmi atmoszférája is. A félelem szaga emlék- és álomképeket egymásra olvasva, különböző idősíkokat és tereket egymásba játszva teszi átélhetővé a hetvenes-nyolcvanas évek egyik máig nyugtalanító örökségét. A kötetcímadó (Mózes Attilának ajánlott) Szindbád a taligán viszont már azoknak a verseknek az egyik legszebbike (a másik a Szőcs Géza-motívu- mokból építkező Zöld szemed, a Poprád), amelyekben „a régi ország", az „Elveszett? Eltűnt? Széthordott?" ország iránti nosztalgia, már egyre inkább az elvesztett magánbirodalom, az eltűnt élet („a régi nevetések"), a kihűlt szerelmek iránti nosztalgiával, a „Semmi sincsen úgy, semmi sem olyan, mint azelőtt'fA tér) fájdalmával azonosítódik. Krúdy írói világa évtizedek óta egyik legfontosabb szöveghagyománya Bogdánnak versben, prózában egyaránt, de ebben a kötetben talán a felidéző, újrajátszó szándékok fölerősödése következtében is, inspirativ jelenléte még nyilvánvalóbb.

A Szindbád a taligán című legújabb Bogdán-kötet az elmúlt tíz év azon verseinek gyűjteménye, melyek az ez idő alatt már megjelent kötetekbe többnyire azért nem kerülhettek be, mert nem illettek azok zártabb ciklusvilágaiba, vagy azért nem, mert éppen később születtek. Ennek ellenére (vagy épp ennek következtében?) a 2001-es Argentin szárnyasok kötethez hasonlóan reprezentálja a kortárs líra recepciójában eleddig csak kevéssé vizsgált újabb Bogdán-líra tematikai és formai gazdagságát, formateremtő eljárásainak változatosságát, szertefutó szövegvilágának sokhangúságát, az éntelenség felismerésének, de közben az éntanúsítás vágyának termékeként is. Az eltűnt idő nyomában járva a „MINDEN MEGVAN" (Fogolyvadászat) és a „Semmi sincs meg" (A tér) érzést csaknem egyidejűleg artikulálja, de összességében talán mégis a jóvátehetetlen elmúlás élményét fölerősítve inkább.

50