Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - Albert Zsuzsa: Legenda Tóth Istvánról
künk van. Van egy kézirata, egy színháztörténetet írt, az első kötet kéziratát ideadta, lehet, hogy nem is tudnak róla mások, ez azért keményen végiggondolt esztétika volt. Csodáltam, hogy milyen konokul fordított főleg latin irodalmat, néhányszor mondtam neki, de sajnos nem elégszer, hogy legalább annyira népszerűnek kellene lennie, mint a kortársainak, olyan életműve van. Terjedelemben, súlyban van akkora életműve. Szerényen mindig örvendett annak, hogy elkészítette azt a tenyérnyi vaskos antológiát a váradi humanista költőkről. Aztán ugyanilyen terjedelemben francia költők antológiáját is kiadta, levelezett a francia akadémia elnökével, akit fordított is, költeményeit fordította, jó kapcsolatai voltak neki Nyugaton, csak azt hiszem, mert nem volt lelkendező költő, mindig hátra szorították a rangsorban az akkori pártkorifeusok. Lehet, hogy emiatt fogták rá, hogy pesszimista, holott csak nem lelkendezett. 1988-ban, amikor a berlini fal megrepedt Budapesten, és kezdték átengedni a keletnémeteket Ausztriába, akkor megijedt, hogy Magyarországnak sosem fogják megbocsátani, hogy megnyitotta a határait. Szerencsére, akik kellett volna haragudjanak, eltűntek a politika élvonalából.- Gálfalvi Gy.: Én nagyon-nagyon örvendtem annak, mert a nagy rögeszmém - több is van -, hogy az életben lényegére kopik bennünk az ember, és amikor Tóth István utolsó évtizedében a lényegére kopott benne az ember, akkor kezdett oldódni. A maga számára is, láttam, ahogy meglepetéseket okoz, amikor még száraz humora is támadt, ő, akit soha szinte mosolyogni se láttuk élete során, és a diákjai is így emlékeznek vissza rá - fapofának nevezték, ez volt a neve, a fapofa -, egyszer csak kezdett oldódni, és az egész lénye, azt mondanánk, hogy felmelegedett, miközben nem felmelegedett, hanem az a melegség, ami benne volt, érvényesítette jogait.- Albert Zs.: Mondja, ez nem lehetett a rendszerváltás következménye? Mert ő volt az, aki nem volt soha párttag. Nem kapott nagyobb kitüntetéseket. És azt hiszem, hogy ez nemcsak azért történt, mert iksznek, ipszilonnak nem tetszettek a versei.- Gálfalvi Gy.: Abban van valami, hogy mégis a munkái kezdtek megjelenni. Ilyen vagy olyan kiadónál, az antológiái, Gyulafehérváron, Magyarországon, valahol oldották benne a feszültséget. Az a helyzet, hogy ő érezte a saját képességei iránti felelősséget. Nagyon jól tudjuk, mindig azt szoktuk hangsúlyozni, hogy a mások iránti felelősségben tönkremegyünk. Az én nemzedékem példáját tényleg láttam, halálra itták magukat emberek, öngyilkosok lettek emberek. A nemzetiségi sorsban az önpusztító életmód, az önpusztító kedv különösen hangsúlyos. Pistában én azt a feszültséget éreztem, hogy meg tudja-e csinálni azt, amire hivatott, és ami benne van. És én úgy érzem, de lehet, hogy ez megint csak az emberi, és nem is any- nyira szerkesztői rögeszmém, hogy mikor azt érezte, hogy most már sok mindent elmondott, leszakadt róla ez a teher. És az oldódásának egyik oka ez volt, hogy hoppá, ezt már megcsináltam. Úgyhogy, amikor én azt mondtam, hogy távol éreztem magamtól, azt is el kell mondanom, hogy az utolsó éveiben néhány nagyon jó beszélgetésünkre emlékszem, el is mentem néhányszor hozzá elbeszélgetni, kimondottan kerestem a társaságát, vagy örvendtem, hogyha fenn a Somostetőn találkoztunk a sétái során. Tehát oldottabb ember volt, és meggyőződésem szerint - bár nyilvánvaló, hogy erről Erzsikének más a véleménye -, végső soron elégedett emberként búcsúzott az élettől. Nem voltam itthon, amikor meghalt, Amerikában voltam, ott ért el a halálhíre, nagyon sajnálom, hogy nem voltam itt. Azt is meg kell mondanom, hogy abban, hogy azt az emléktáblát feltettük a házára, elégtételt érzek, mert olyan emberek is ajánlották fel a segítségüket az emléktábla felállításához, akikről nem is gondoltam volna, hogy így emlékeznek Tóth Istvánra. De jöttek, és hozták a táblát, vagy a bronzot, tehát segítettek. Van Tóth Istvánnak már érezhető utóélete ebben az irodalomban. 106
