Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - Tarján Tamás: Sötét szájzugok (A Nagy Lajos-i szituáció)
Lajos későn kötött házasságának konfrontációiról számos emlék maradt fenn, ám ezeket az emlékezők nem siettek megörökíteni: jobbára a szájhagyományra bízták...) Nagy Lajos a maga szociális elégedetlenségeit, élethelyzeteinek diszharmóniáját alkalmanként lefordíthatta olyan nyelvre, amely a felhalmozott tőkeerő, a túlhatalmú sajtóbefolyás elleni tiltakozásban, a személyes (családi) mozgástér beszűkülte miatti kirobbanásokban antiszemita indulatokat is körvonalazhatott. A rendelkezésemre álló források, memoárok, lejegyzett szóbeli közlések azonban semmi esetre sem igazolják, hogy Nagy Lajos tényleges zsidóellenes érzületeket táplált volna magában (éppenséggel az ellenkezőjére világítanak rá dokumentumaim). Szovjetellenessége is jobbára (idegbetegségével is magyarázható) dühkitöréseikor öntötte el. Kivételes morális érzékenységű intellektuális énje fölébe magasodott az iránytalan indulatosságát nem mindig regulázó érzelmi, partikuláris énjének. E szavakkal nem szerecsenmosdatás folyik - ünnepi alkalomkor. Aki Nagy Lajos jelenleg hozzáférhető életművét tárgyilagosan olvassa végig, inkább a szovjet kísérlet heroikus, utópikus jellegének óvatos igenlésével (másfelől a lenini-sztálini politikai gyakorlat abszurditásának, az alig sejtett törvénytelenségeknek a tapogatózó elítélésével) találkozik. Egyes zsidó szereplőit érő kritikája lehet kemény, még vagdalkozó is - ám ez pontosan ugyanígy fest a nem zsidó származású, a bírálatra rászolgáló alakjai esetében is. Az írói etikai maximalizmus nem tesz kivételt. A szovjetellenességnek Nagy Lajos prózaírói tájékozódása is ellene mondott. A naturalizmus jegyében fogant korai írásai felől a Leonyid Andrejev- és a Makszim Gorkij-hatás irányába vezetett az ösvény (erről publicisztikája is informál). Andrejev dosztojevszkiji pokoljárással áthevített, eleinte szentimentális hangoltságot is mutató, a forradalmi cselekvéssel nem szívesen barátkozó gondolatvilága, epikája még a Nagy Lajos-szakiroda- lomban az évtizedek során döntőbb hatássá emelt Gorkij-impulzusoknál is többet jelentett írónk számára. Alkatban, szemléletben Andrejevvel volt rokonabb. Természetesen Gorkij nagyobb léptékű tehetsége, termékenyebb naturalizmusa szintén példa lett Nagy előtt. A szovjet társadalmat lehetőség szerint nem új világtörténelmi szisztémaként, hanem az orosz társadalomfejlődés és mindenekelőtt az orosz művészet, irodalom előzményeiből igyekezett megérteni (utóbb részben ezért nem értette, egyre kevésbé fogadta el). A Szovjetuniót Gogol, Dosztojevszkij, Tolsztoj hazájának tekintette, a múlt és a jelen - a régi irodalom és az újabb irodalom - között Gorkijban látva az átmenetet, kapcsot. (Mennyit tudhatott Gorkij sorsáról, halálának körülményeiről? További analízisre váró kérdés. Gorkij negligálását [likvidálását?] - ha tudomására jut - Nagy sohasem bocsátotta volna meg, képtelen lett volna szó nélkül hagyni. Akár csupán személyes rettegései, a[z írói, egzisztenciális] jövőtől való állandó félelme miatt.) Könyvem készültét végig érdeklődéssel és tanácsokkal követte (már a kismonográfia alakválasztását is élénken helyeselte) egyetemi tanszékvezetőm, Király István professzor. Szerinte fiatal munkatársának jobb tanítómestere lehetett Nagy Lajos vívódóbb lelkisége és szikárabb írásművészete, mint a kedves Tersánszky „léhasága" és szerkesztésben, írásbiztonságban (Király szerint) kikezdhető, bár élvezetes stílusa. Szakmailag bármily korrekt, emberileg pedig szívélyes volt is viszonyunk, eligazításait némi gyanakvással fogadtam. Ugyanis nem rejtette véka alá, hogy személyes ismeretségük során (lapszerkesztőként is) roppant kellemetlen frátert, idegi tépettsége miatt dialógusképtelen nagyságot látott Nagy Lajosban. Az embert bevallottan nem szerette, az író érdemeit egy szűk periódusra (ama Nagy Lajos-i szituációra) korlátozta. Király nem volt egyedül a személyes távolságtartás, már-már taszulás álláspontjával. A Nagy Lajossal rokonságban levő apostagi Szöllősi család (elsősorban kedves barátom, Szöllősi Károly) 1978 táján, majd egyszer-egyszer később is, lehetővé tette, hogy a nagyközségben a Nagy Lajos-emlékekről fesztelenül tájékozódjam. (Szöllősi Károly egyik nagyanyjáról, Kelha Istvánnéról mintázta az író a Kiskunhalom 93
