Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - Kapuściński, Ryszard - Szenyán Erzsébet: Lapidárium VI. (2. rész)
A konferencia hétfő délután fejeződött be. A hét további napjaira Ren betervezett nekem egy magányos utazást a déli államokba, vagyis Idahóból Utahon át Arizonába és Colorado jókora részébe. Barátom terve a gyakorlatban kivitelezhetetlennek bizonyult. Naponta legfeljebb ötszáz kilométert tudtam megtenni, s ilyen tempó mellett az ajánlott útvonal megtétele nem öt, hanem legkevesebb tíz napot vett volna igénybe. A terv pozitívuma az volt, hogy különlegesen szép tájakat láthattam volna, negatívuma viszont az, hogy ilyen eszeveszett tempó mellett nem lehet senkivel sem találkozni, elbeszélgetni. Ráadásul gyilkos augusztusi hőség uralkodott, másfélezer kilométer után teljesen kimerültem, már alig éltem. A hopi indiánok lakta Navajo-sivatag közepe táján haladhattam, amikor rádöbbentem, hogy ha tovább autózom, nem érek vissza szombatra Salt Lake Citybe, így aztán visszafordultam a 15. számú autósztrádára, hogy minél előbb Salt Lake Citybe érjek, ahonnan repülőjegyem volt New Yorkba. Hogy milyen tapasztalatokat gyűjtöttem a több mint kétezer kilométeres utazás során? Az amerikai térséget keresztül-kasul szelő utak elsődlegesen számozva vannak, s csak másodlagosan van nevük (ha egyáltalán van). Az ember az utak számozása s a hozzájuk rendelt égtáj szerint igazodik el. Az európaiaktól ez egészen újfajta térbeli, távolságbeli gondolkodást követel. Az utak attól, hogy nincs elnevezésük, üres absztrakcióvá válnak. Ezt az absztrakt jelleget csak növeli az autósztrádák szerkezete - minthogy a földtől és a tájtól elszakítva futnak tova, sokkal inkább a repülőgéppel történő utazás élményét adják, mintsem azt, amit egy nomád vándor tapasztalhat. Az Egyesült Államokban elképesztően sok út van, számozásuk aprólékosan részletes, így aztán egyedül, kísérő nélkül utazni- különösen, ha valaki még siet is, ráadásul ismeretlen környéken próbál sietni- rendkívül megterhelő és stresszelő vállalkozás. Az autópályákon csak kevés helyen lehet visszafordulni, ezért aztán ha az ember rosszul választott utat (s ez bizony gyakran előfordul), akár ötven-hatvan kilométert is meg kell tennie, hogy tévedését kijavítsa! És kezdje elölről az egészet - ami újra csak hibás választásnak bizonyulhat -, és így keringhet egész nap körbe-körbe, mert az autókkal tömött sztrádán az ott uralkodó sebesség miatt lehetetlen dolog megállni, utat keresgélni. így hát, saját tapasztalataimra támaszkodva, a kérdésre, hogy mennyi idő alatt lehet eljutni St. George városból Shiprockba, ezt válaszolom: úti kísérővel egy nap alatt, kísérő nélkül két nap alatt. Az amerikai utak rendszere: az elképzelhetetlen, hogy közvetlenül az autósztráda közelében találjon az ember valamiféle vendéglőt, szállodát vagy éttermet. Ha ilyesmit akar, le kell térnie a sztrádáról, s addig kell mennie, míg nem akad olyan helyre (gyakran néptelen pusztaság közepén), ahol van benzinkút, motel, üzlet, étterem vagy büfé. Ezek a helyek mind egyformák, az étel is, a székek minősége is ugyanolyan. Úgy van az egész kigondolva, hogy semmin se lepődjünk meg - hogy mindenütt pontosan azt találjuk, amire számítottunk. Egyáltalán, az egész amerikai közlekedésben azonos szabványok érvényesek. Az amerikaiak remekül vezetnek, az autó a második természetük, ráadásul udvariasak, elnézőek az idegenek iránt, megértőén mosolyognak, ha valaki 70
