Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - Balázs Attila: Kinek észak, kinek dél: a visszatért Délvidék
napjai címet viseli, összegyűjtötte, sajtó alá rendezte, magyarázatokkal ellátta Matuska Márton újvidéki újságíró. Igyekezetében annak, hogy legalább megközelítőleg teljes képet alkossunk, krónikásuk egy ideig erre a műre támaszkodik. Magának a témának persze csupán töredékét érinthetjük. Maga Matuska is több forrást használ, leszámítva közvetlen alanyait. így például Zvonimir Golubovic és Zivan Kumanov munkáját Újvidék háborús, forradalmi éveiről. Abban található, hogy Sovi Sadon külön albizottságot alakítottak a vétkesek felderítésére, s ebből a célból mintegy negyvenezer feljelentőlapot nyomtattak. Tehát feljelentések alapján kívánták megoldani a kérdést, vagyis megfelelő jegyzéket összeállítani ahhoz, hogy a kijelölt bíróság elvégezhesse munkáját. Hogy pontosan hány feljelentés (denunciáció) futott be, nincs róla tudomás, ellenben tény, hogy a működésbe lépő hadbíróság száznál több halálos ítéletet hozott, főképp magyar vádlottak ügyében. Az ítéleteket - a vajdasági zsidóság pusztulásával foglalkozó, de ebbe a témába is belekóstoló újvidéki Schossberger Pál, szerb nevén Pavle Sosberger szerint - azonnal végrehajtották a mai vámövezet helyén akkor ágbogasodó kerek erdő mélyén. Ok hát azok, akiknek jutott valamiféle bírósági ítélet, ugyanakkor pontosan tisztázatlan, Vajdaság- szerte hányán estek áldozatul a bosszúnak úgy, hogy az eseménynek fellelhető, hozzáférhető dokumentuma nem maradt. Csak az emlékezet. Elsősorban azoké, akiket szeretteiktől pusztítottak meg. A történetek többnyire az utcán összefog- dosott, vagy otthonukból különösebb indok nélkül elhurcolt, különféle helyeken összeterelt emberekről, főleg magyar férfiakról szólnak (csúfnevükön gömbösökről, azaz gembesekről - Gömbös Gyula fasiszta beállítottságú magyar politikus neve után szabadon), akiknek hatalmas része sosem tért haza, s akik a hajdani Délvidék, a mai Vajdaság jelöletlen, főleg bácskai tömegsírjaiban hevernek. Másik részüket az ilyen mestermunkát sajnos jól ismerő folyók ragadták magukkal, nyelték el örökre. Ha a halak beszélni tudnának, ugye? Ruzic Sanyit a horgászbotjai mellől rángatták el ezúttal, igaz, őt eléggé gyorsan el is engedték. Más dolog, hogy a botokat közben valaki begyűjtötte. (Csalóka örömére annak a marék víz alatt fulladozó dögkukacnak, gilisztának és pondrónak Sanyi horgain.) Úgy látszik, Újvidéken a magyarok lakta peremváros, a Telep volt a legkedvesebb vadászterület, az egyik kivégzésre leggyakrabban használt hely pedig a közeli hajógyárnál lévő Horgász-sziget, a későbbi népszerű üdülőhely. Főképp a telepi magyarság ezüsthomokos, beljebb árnyas, fás kirándulóhelye, ahová a szocializmus boldog idejében vállalatok sora épített munkásüdülőt, így például a Forum Könyvkiadó (más nem, utóbbi arról is nevezetes, hogy szerény krónikásuk első zsengéjét, valamiféle habagajsz nyúltörténeti regényt rövid habozás után megjelentette). Itt, ahol a valóságos élet ösvényére lépő kis tündérlány, Zoorah szűz vére cseppent egykor, és ahol hajdan olyan népek éltek, akik mára mutatóba se maradtak, itt veszett nyoma nagyon sok telepi meg nem telepi férfinak, akiket jórészt a puszta véletlen kerített hálóba. A maga hitvány szerencséje, ahogy a Piros Frankenstein című híres festmény alkotójának édesapját is. Mindazonáltal, úgy tűnik, ennek a hálónak akkora lyukai voltak, hogy az aprócska gyermekek zömmel kiférjenek rajta, ugyanakkor a hideg napok raz19
