Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 2. szám - Balázs Attila: Kinek észak, kinek dél: a visszatért Délvidék

tűnt el, amikor újabb, hosszú kilométereket maguk után hagyva: hátuk mögött elmaradt a vörös lobogás.

Az út kiemelkedő töltésen futott, a földeket talajvíz borította, mintha végtelen tengeren kelnének át egy hosszú hídon. A békák koncertje most egyenest fülsiketítőén zúgott az éjszakában, a lovak nyugtalankodtak, horkantottak, az emberek halkan ültek a kocsikon. így értek be Temerinbe, ahol megtudták, hogy Sírig dobrovoljac, azaz szerb (önkéntes) telepesek falva volt, és a község olyan elszántan védte magát, hogy csak gyújtóbombákkal lehetett kifüstölni. Siriget külön erődöv vette körül, amelyet a dobrovoljacok maguk emeltek. Az egyes házakba beton géppuskafészkeket építettek, következésképp Sírig nem egy békés helység, hanem védelemre felkészült, megerősített vár volt.

Újabb pár kilométer után elérték Tiszaistvánfalvát, azaz Backi Jarakot v. Járeket. Éjfél után lehetett, a lovak gőzöltek, az átázott, megfüstölt ruhák bűze ott kígyózott az oszlop fölött.

Sz. I. úgy tapasztalta, hogy Járek teljesen német község, magyarul senki nem beszél, ezért eleinte kissé nehezen értette egymást a vendéglátó gazda meg a magyar katona. Ám másnapra a nehézkes helyzet megváltozott. Másnap Tiszaistvánfalva széles főútja napfényben fürdött, miként az emberek arca. A házak tisztán és világosan sorakoztak egymás mellett, az udvarokat - kutyáikkal együtt - magas kerítés és szorosan bezárt kapu választotta el az úttól. Jellegzetesen német falu utcája volt ez, a házak talán valamivel tisztábbak, a kőkerítések fehéren ragyogóak, de kevesebb a virág, a melegség mégis, mint egy magyar falu muskátlis utcájában. Ugyanez a különbség szerinte a szobák között is, hozzátéve, hogy pont azt érezték Tiszaistvánfalván, mint előtte egy évvel Erdélyben, Szászvermesen.

Másnap az egykori Temerini kapun át belovagoltak Újvidékre.

Úgy tudták, hogy Növi Sadot pompásan kiépítették a szerb uralom alatt, valóságos kis fővárossá varázsolták. A szerb közigazgatás megszüntette az addigi megyerendszert, és helyébe a bánságokat állította, így lett Újvidék a Dunai bánság székhelye. Hozzátartozott a Bácska, a baranyai háromszög, Horvátországnak a Duna és a Száva közötti része, valamint Verseccel, Nagybecskerekkel és Nagykikindával a tiszántúli rész is. Várakozásukban nem is kellett csalódniuk: a régi Újvidékkel összeforrasztva egy teljesen modem városrész létesült a Duna partján, melynek vízparti sétányáról csodálatos kilátás nyílt - az ott horgonyzó Sopron őrnaszád mellett - a túlsó oldalon emelkedő Péterváradra. A komor vár ősrégi bástyái fenségesen ülnek a meredek hegy tetején. A hegy nyugati lankáin a fák közül nyaralók, nyári vendéglők színfoltjai világítanak. Pétervárad volt a kis főváros nyaralótelepe, itt laktak a vagyonosabb polgárok és a bánság főbb tisztviselői, de most megszűnt minden összeköttetés Újvidék és Pétervárad között. Nem azért, mert Újvidék visszatért Magyarországhoz és Pétervárad Horvátország maradt, nem azért, mert a szélesen hömpölygő Duna ismét országhatárt jelent, hanem azért, mert a hatalmas folyamot átívelő közúti és vasúti hidat a szerbek felrobbantották. A vasúti híd úgyszólván teljesen eltűnt, pillérei romokban hevernek, vasszerkezete lesüllyedt a Duna fenekére. A közúti híd magas tartóoszlopai kiállnak a Dunából, mint óriási halcsontváz. (Akkora vizáé, amekkora sosem is járhatott arra!) A robbanás tőből tépte ki a híd feljáróját, és befordította a Dunába.

11