Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 12. szám - Dobozi Eszter: A hely; Babérnyár; Írisz; Mondani, mondani, mondani… (versek)
Dobozi Eszter A hely Még egyszer a loncot! Sátoros ívét bokornak, ágnak; áttetsző fehéren még egyszer a bűvös kelyheket! „F'-ként kiáltó szálacskáikkal: ledérek, ahogy kiintenek szirom-ruhájuk fedezékéből a porzók. Enyészhet lomb, a mézes íz itt marad utánuk orrban-ízlésben. Csak egyszer add még csikorduló kavics jaját alájuk, ahogy futok fától fáig. A vadméh dongásától teljes ég aranyát add! Hívóbb, fontosabb nem lehet a hajlék sem annál, ahogy odaszív, s magában tart a kert. Addig élek én, amíg van hely, amely húz s eltakar, mint a szárnyak. Babérnyár Beprogramoztak. így ért el az este. így araszoltam megint öntudatlan, nem sejtvén, a hátra-előre merre, izom se rezdülvén, bilincs, ha kattan. Belül se máj, se lép, se szív, mi verne ritmust, mely sajátom, s hogy rozsdamartan ne csikorogna illesztékeimben, ki voltam egykor. Bár adná, keringnem itt, ki elrendelőmi - így szóltam ekkor. S mikor már véremig uszultak ők mind, felbujtók s lincselők, virágos Ekhóm meg-megzendült, s hajtott egy rózsatő is belül, nem törtetőn - rajzon a vektor -, mégis töretlen. S lámpa gyúlt ki. Fontig kúszott a fénye. Úgy égett, ne hagyjon kétséget afelől: van, van aranylomb. 59
