Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 12. szám - Gyulai Zoltán: Az „egy gondolkodás atlasza” (Tandori Dezső Ördöglakat című kötetéről)

is (kimondjanak) valamit, vagyis valamit, amit kimondani nem csak a mondás kedvéért érdemes. Ugyanezen a lapon azonban, a tautológia egy lehetséges feloldásaként, egy csillagszerű, sietve rajzolt elválasztó jel után a következő olvasható: „Mikor rájöttem, hogy / a rajzok is, / rajzolgatni kezdtem." Az előző szakasszal kiegészítve: „Mikor rájöttem, hogy a rajzok is [azért vannak, mert különben nem tudnánk egymásnak mit mondani], rajzolgatni kezdtem." A szavak - a nyelv - értelmére vonatkozó belátást az olvasás haladásirányában a rajzolás értelmére vonatkozó belátás követi: a rákövetkezés azonban megteremti annak lehetőségét, hogy nem csupán idézetek esetleges és felcserélhető együttállásáról és így az előző tézis megismétléséről van szó, hanem olyan következményről, amely magában foglalja annak lehetőségét, hogy a szavak - egy igen sajátos értelemben - nem mondanak semmit, hiszen csak a mondás kedvéért mondódnak, a nyelvvel csak a nyelvig lehet elérni (itt nem árt felidézni, hogy Tandori állítólag fordítás - méghozzá éppen a nagy kihívást jelentő Musil-munka - közben kezdett rajzolni12), míg a rajzolgatás, ebben az összefüggésben megszabadítja, eltávolítja a közlést a nyelv tautológiájától. Rajzzal valamit mondani: olyan predikatív szerkezet rejlik az elgondolás mögött, amely (logikailag) túllépni látszik a nyelv állította csapdán (hasonló problémát fejteget Heidegger a Lét és idő bevezetőjében, amikor a létre való kérdezés nehézségeiről beszél a kérdésben grammatikai szükségszerűségből mindig jelenlévő létige kapcsán). A harmadik, szintén csillaggal elválasztott szakasz pedig a wittgensteini gondolkodáshoz hűen a végső felismerésről csak dadogva és elhallgatva, egy jövő idejű kérdő mondatban vállalkozik megnyilatkozni: „Rájövök-e majd, hogy... / amikor... végül...?". Talán éppen a rejtély és a rejtvény szó etimológiai rokonságának és ezzel egyidejű szemantikai szembenállásának köszönhető, hogy Tandori előszeretettel használja a sakkjáték és a sakkfeladványok jellegzetes formáit (és időnként terminológiáját). „A sakkfeladvány" feliratú sematikus sakktáblarajz felhasználja a rejtvényújságokból ismeretes formai sajátságokat (pl. a „megoldás" fejjel lefelé olvasható az ábra alatt), de rögtön ki is forgatja (mondhatni, idézőjelek közé teszi) azokat, hiszen a „sakkfeladvány" szó előtti határozott névelő azt sugallja, hogy nem valamelyik feladványról van szó a sok közül, hanem egy minden rejtvényként (azaz egyetlen rejtőzködő, de mindig előkeríthető megoldással rendelkező feladványként) értett kérdést meghaladó rejtély kérdőre vonhatóságáról, egy valamikor majd el- vagy bekövetkező helyről (vagy éppen „nemhelyről"), amelyre már nem a sakkjáték szabályzata (lesz) érvényes. A megoldás helyén egy kérdés áll, amely nem old meg semmit, sőt éppen a megoldás segít ahhoz, hogy az üres rácsokat valamilyen kimondhatatlan rejtély bejelentéseként vagy ígéreteként értsük.

Befejezésül a kötet egy rendkívül hangsúlyos motívumát szeretném érinteni, amely, visszatérvén a dolgozat elején tárgyalt mediális sajátosságokhoz, a nyelvi

12 Egy interjúban a fordítás közben elkezdett rajztevékenységről az őrületből való megmenekülésként beszél Tandori: „/Horváth András:] - Meddig fordítottad A tulajdonságok nélküli embert? [Tandori Dezső:] - Két évig. [H. A.:] - Fordítottál mellette mást is? [T. D.:] - Persze, hát valamiből meg kellett élni. Aztán ahhoz, hogy bele ne őrüljek, kezdődött a rajzolás.". Ld.: Az irodalom több, mint az élet - Tandori Dezsővel beszélget Horváth András -. In. ÉS, 99/30 vagy http://www.es.hu/old/9930/interju.htm (2008. szeptember 12.)

50