Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 12. szám - Gyulai Zoltán: Az „egy gondolkodás atlasza” (Tandori Dezső Ördöglakat című kötetéről)
az „A", a „Z" betű, a lasszó, sőt a betűk együttesen talán egy a feje fölött lasszót forgató, lovagló figurát adnak. A teljes betűkészlet, azaz a világ megnevezésére alkalmas teljes eszköztár allegorikus figurája az „egy találó költői képpel megragadni a valóságot" jellegű frázisok jegyében lasszóval próbálja foglyul ejteni a dolgokat (egyáltalán valamit), a figura körül azonban csak az üres fehér lap látható, illetve az azonos betűkészletből (tehát a figurából) való felirat. A kép (különösképpen a rákövetkező lap vonatkozásában, amelyet nem jelöl külön monogram és dátum) a „nincs semmi a szövegen kívül" belátást is példázhatja, és ebből következőleg a lasszózó „A-Z" (a keresztény kultúrkörben alfa és ómega mint a kezdet és a vég, az isteni teljesség, a világ totalitásának és egységének szimbóluma és allegóriája) nem ejthet foglyul semmit, ami nem azonos önmagával, ami nem része annak a teljességnek, amelyet a szövegként elgondolt mindenség (azaz önmaga) magában foglal. A kötetben olvasható önidézetek leggyakoribb forrása a Töredék Hamletnek című kötet, amelyet - habár Tandori saját bevallása szerint a kötetet megírásakor nem is ismerte még - Wittgenstein nyelvszemléletével szokás rokonítani (később sokat idézte Tandori azt a Wittgensteintől származó kijelentést, miszerint filozófiát igazából csak költészetként lehetne művelni). „Egy olyan válaszhoz, amelyet nem tudunk kimondani, nem tudjuk kimondani a kérdést sem. A rejtély nem létezik. Ha egy kérdés egyáltalán feltehető, akkor azt meg is lehet válaszolni"3 4, mondja Wittgenstein a Tractatusban. Az „A-Z" motívuma a kötetben „ómega és alfa”-ként is visszatér „A csodálatos horgászat", „Az ómega s az alfa" feliratú képen, ahol a levegőben (mindenesetre magasabban) lévő hal formájú alfától egyenes4 (damil) vezet egy ómegaforma csónakhoz. A rajz szintén az önmagán túllépni, a saját határait átlépni képtelen megismerő nyelv általi korlátozottságát, ha úgy tetszik nyelvbe zártságát példázza, és a világ elérhetőségének problematikája mentén kapcsolódik Babits A lírikus epilógja című verséhez, amely éppen a lírai szubjektum önmagába börtönzöttségét tematizálja („Vak dióként dióba zárva lenni / s törésre várni beh megundorodtam. II Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm”...), sőt, a kép alá írt szöveg nem más, mint a versből vett idézet5. Annak belátása ez, hogy a világban (a nyelv által) nem nyilatkozhat meg semmilyen magasabb, semmilyen rejtély, illetve nem olyan, amely a világhoz való hozzáférés eddig ismert módozataitól eltérne. Tandori egy Szép Ernő lírájának „élhetőségéről" értekező esszéjében éppen a túl-kerülés vagy túlélés lehetőségeit értékelve írja: ,,[e]z a mintegy-kívül- kerülés (önmagán; magunkon), a rálátás, a rácsodálkozás: a legszebb, a legtöbb élhető hellyel talán a Milyen jó nékem lefeküdni szakaszaiban lelhető fel". A hétköznapiság tényeit rácsodálkozva elősoroló és „mintegy-kívül-kerülő" versbeszéd aztán az idézett szöveg hatodik-hetedik szakaszában meglepő fordulatot vesz: ,,[a]z egyik legélesebb vágás líránkban! Nem lehet felejteni, nem lehet nem élni az átváltozását!"6. 3 Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés, Atlantisz, 2004. 6. 5. 4 A kötet vége felé az egyik lapon a kör mondja: „De hát az egyenes? Hogyan hiheti, hogy valami másból jön és másba tart? " 5 A vers utolsó sora így szól: „jaj én vagyok az ómega s az alfa". 6 Tandori Dezső: Szép Ernő (Az élhető líra V). In. Irodalomtörténet, 1991/1. 87-88. 46
