Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 12. szám - Bányai János: Szó és rajz (Tandori, Lator, Nádasdy, Tandori)
egyik lehetőségét kínálja, ebben az esetben nem a történelem, hanem a magánélet irányából. Mert a kötet alcímében jelölt folytonosság az időben arra enged következtetni, hogy Nádasdy Ádám egyetlen kútból meríti versei élmény- és tapasztalatvilágát, az énnek egy különös, akár életrajzinak is mondható forrásából. Az Az az íz versei akár tárgyakat szólítanak, vagy szólaltatnak meg, akár emlékeket idéznek fel, akár múltat hívnak elő, akár jelent határoznak meg, egyről szólnak, az én-ről, a személyeshez majdnem megtévesztően közel álló költői énről. Mintha csak a magyar költészet késő modern „utáni" szituációjában az én-nek mégis uralhatóságát mondanák. Nádasdy nem rejti el, hogy versei tükrök is, amelyekben néha töredezetten, néha torzítottan, máskor alig felismerhetően, nyelvből formált, a költőre látszólag nagyon hasonlító arcok tükröződnek. Hogy ezek a hol közelről, hol távolról felvillanó tükörképek kire vagy mire vetíthetők vissza - járhatatlan út, bár könnyű volna azt mondani, magára a költőre, holott egyáltalán nem tudható, milyen mértékig azonosítható a személyes és a költői én. Vagyis Nádasdy Ádám versei, és nem csak az új kötetben közöltek, megint egyszer csapdát állítanak a megértés elé. Minthogy nehéz megszabadulni attól, hogy a versbéli én hangját a költő hangjával azonosnak véljük, Nádasdy rájátszik erre a nehézségre, mégpedig többszörösen játszik rá. Úgy tesz, azt a látszatot kelti, mintha maga szólalna meg, egyes szám első személyben, hátat fordítva az én megkérdezettségének a modern líra „után" pozíciójában, úgy tesz tehát, mintha ő maga volna versének alanya és tárgya, miként tették a klasszikus modernek, és ebben a csapdahelyzetben az olvasó jól érezheti magát, mert mintha hiánytalanul értené a költő hangját, amely csalást még az is megerősíti, hogy Nádasdy közel viszi verseit a népszerűhöz, az énekelhe- tőhöz, hiszen rímeivel, laza jambizálásával, szabályosnak tetsző sor- és strófafélékkel a hagyományosan modern líra látszatát kelti. Holott ha valaki, hát Nádasdy Ádám tudja, le is írta már, a modern átment hagyományba, és a mai költészetről már nemigen mondható az, hogy modern líra, a mai líra inkább mondható - egyszerűen - kortárs lírának.11 Nádasdy ravaszabb, azaz tudatosabb költő annál semhogy - akár a kortárs lírai gyakorlattal szembenállva - a régi, a klasszikus modem vers újraírását célozná meg. Ezen még az sem változtat, hogy a kötet első ciklusában Távolodó türelmem, a harmadikban Burjánzó aszkézis, puritán vágy, a negyedikben Téged faragjon? címen szabályos, a klasszikus modernekre és a késő modemekre emlékeztető szonetteket közölt. A szonettek felidézik a múlt lírai hangját, de nem azon a hangon szólalnak meg. Úgy fordulnak el a régi hangtól, hogy ezáltal a hagyományválasztást mint újraolva- sást és újraértelmezést érvényesítik. A Téged faragjon? kérdőjele azonban azt is mondja, hogy ami verstanilag szabályos, annak jelentése egyáltalán nem szabályos. A vers felszínéből ugyanis nem olvasható ki jelentésének többértelműsége. A vers a kamaszból felnőtté válás nehézségét mondja két idősík ütköztetésével. A szonett kérdéssel indul: „Kamasz vagyok, ki félálomban játszó / kamasznak apja 11 Nádasdy Ádám: A „modern" és a belőle képzett fogalmak jelentés- és használattörténete. Replika. Társadalomtudományi folyóirat, 1998. június. 33-40. old. „A huszadik század nagy, dialektikus antago- nizmusa (hogy stílszerű maradjak) a hagyomány és modernség harca volt. A harcnak vége: a modernségből hagyomány lett." 35
