Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 12. szám - Bányai János: Szó és rajz (Tandori, Lator, Nádasdy, Tandori)

tésétől. Az én itt jelenvalóságában válik kérdésessé, még abban is, ahogyan az élményből átmegy grammatikába, a személyesből nyelv(tan)i alakzatba. Latort közvetlenül érintetlenül hagyta a „sárga könyv" kezdeményezése, de ezáltal nem ment át anakronizmusba, hanem bizonyította, hogy a késő modem poétikájának ideje nem járt le. Nem járt le abban sem, ahogyan a költői képet kezeli. Ahogyan leginkább a metaforát mozgatja meg. Lator képei kivételesen pontosak, határozottan körvonalazottak, érzékelhető keretbe illesztettek, ám ezáltal nem válnak leképezhetőkké. Az elhagyott színtér8 versei között az 1956-ban keletkezett Tél című vers egyszerre mutatja meg a kép és az én egymás mellé rendeltségét. A megszólalásnak ez a pozíciója azonban le is választja az ént a képről. Az egymás mellé rendeltség nem jelenti az én és a kép összefonódását. Ellenkezőleg, a kép: „Gyémánthideg csönd búborékát / bicegő hangok verdesik. / Üvegcsendülve szórja szét / a fény éles szilánkjait" - szinesztéziák sorával vonja vissza a leképezés lehetőségét, amivel utat nyit az írhatóság és az írásosság felé. így válik bizonyossá, hogy „az írásosság inkább érzéki önreprezentációja, mintsem par exellence médiuma a modern líra nyelvszemléletének."9 A „csönd búboréka", a „bicegő hangok", a „fény éles szilánkjai" éppen ezt mondják: a költészet mutatja fel magát, nem a kép, az írásosság reprezentálódik, nem a vizualitás. Első pillantásra a téli kép leírásának látszik a vers első, itt idézett szakasza, de a teljes vers is ezt a látszatot kelti, vagyis az erős vizualitás látszatát, holott valójában lebontja a képet, írássá redukálja, amely redukció ugyanakkor a lírai beszéd késő modem egyik változatát mutatja fel, azt a változatot, amelyből már visszavonult az én, hogy helyet teremtsen az írásosságnak. Majd a vers harmadik és negyedik szakasza bevezeti az ént, de a képet nem utalja át sem a vizualitás keretébe, sem pedig az én léthelyzete analógiájába. „Kegyetlen évszak! Csak tarold / kopárra elmém, fogd laza / létem keményre pántjaiddal, / szigorú, ordas éjszaka!" A téli kép külső, a benső - az én - nem keres vele hasonlóságot. A „kopárra" tarolt elme, a „laza lét" csak kinyúl a téli kép, a „kegyetlen évszak", az „ordas éjszaka" felé, ezt jelzik a felkiáltó jelek, valójában a megszólítást jelzik, a hívást és felszólítást. Amely nyelvi építmény majd az utolsó szakaszban omlik össze, amikor az én számára csak az ismétlődő könyörgés adatott meg: „Félek, mégis, hogy bírom el / az eget jégtüzeivel, t Ha szólnál egy jó szót, talán / meghallanám. Meghallanám." A kép nem „szól egy jó szót", nincs mit meghallani, a kép és az én elválasztottsága definitiv és végleges. Ha a kép nem vihető át az én szituációjára, ha a kettő között nem létesül megfelelés és analógia, akkor nyilván a klasszikus modernség képi világáról leváló költői beszédmód létesül a versben, amely beszédmód fenntartja kapcsolatát a modernséggel, sőt rá is települ a modernség képszemléletére és a megfeleltetésekre, de beláttatja, hogy ez már nem tartható, mert nincs mit meghallani, nincs „jó szó", csak a kép van, magában, önmagát prezentálva, kívül az én-en. A kép lebontása ez, ugyanakkor a kép és az én ide- gensége, már nincs lehetőség a megfeleltetésre. Lator László így vonta vissza a metaforát, kívül helyezve azt a létezés élményének analógiáján. Természetesen nem vitatható, hogy az irodalom „a nyelv retorikai, figurális potenciáljával" azono8 Lator László: Az elhagyott színtér Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1992.

9 Kulcsár-Szabó Zoltán: i. m. 50. old.

33