Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 12. szám - Csányi Vilmos: A kapcsolat

Az embernek odahasalnak ők a tenyerébe, oda és nem máshová ezen a világon, együtt van veled kedves olvasó - mindenféle tegezés nélkül! - valaki, mondhatni, Valaki, sőt VALAKI...

Igen, ez pontosan így van. Régebben az ember számára ez természetes volt, és ezt mindennapos tapasztalata újra és újra igazolta. Valakik között szeretünk élni, ezért vesznek körül halak, verebek, cicák, kutyák, gyerekek. Valakik. Megszoktuk, természetes, de néha mégis elképesztő. A tudomány nagyon fegyelmezetté teszi az embert, de erről részletesen majd később, és ha ennek a fegyelemnek aláveti magát (már hogyne vetné, hiszen durva erőszakkal jár, kollégák, folyóiratok, recenzensek), megdöbben, ha a legfegyelmezettebb elmével bírván is kapcsolatokba bonyolódik, és a körülötte lévő állatok számára „valakik" lesznek. Tizenéves lehettem, amikor az utcán a porban találtunk egy élő fecskét, fiatal, riadt madarat. Alig tudott repülni, félt és nagyon-nagyon éhes volt. Már sok akváriumom volt, a mosdóban állandóan csörgött a víz az eledelül szolgáló vízikukacokra, a Tubifexre, és kitaláltam, hogy szállongó rovarok híján ez is kitűnő fecsketáplálék. A fecske imádta a csipesz végén kunkorodó húsdarabokat és nyelte szorgalmasan. Egy óra múlva ismét repült és a vállamon ült, időnként csőrével finoman megérintve az arcom, hogy na, mi lesz már, éhes vagyok. Tűrte a simogatást is, soha olyan szelíd állatom nem volt. Szörnyű végét nem mondom el. Most inkább egy távolságtartó, soha meg nem szelídült, de okosan mérlegelő valakiről lesz szó. Röviden elmeséltem már ezt a kutyakönyvemben, de fontos tanulságai ide kívánkoznak. Még csak Bukfenc volt nálunk, és Budán, a Vár oldalában bóklásztunk Évával hármasban, amikor Bukfenc felfedezett egy vergődő madarat, egy galambot. Csak nézegette, szagolgatta, nem bántotta, szelíd kutya volt. Lehajoltam a madárért és felvettem. Egy vastag kötőtűből készített nyíl fúródott a mellébe, a mellcsontja mellett. Nem is vergődött nagyon, lábra se tudott állni, és a sebről látszott, hogy többnapos lehet. Szerencsétlen, szenvedő állat. Első gondolatom az volt, hogy gyorsan meg kéne ölni, hogy túl legyen rajta, de Éva sokkal jobb a kapcsolatok kezdeményezésében, és sírva kérte, hogy vigyük haza és mentsük meg. Vigyük. Fogalmam sincsen, hogy hogyan mentsük, csak a szenvedését nyújtjuk meg. Persze még él, hátha. Otthon kiderült, hogy az az átkozott nyíl 12 centiméter hosszan fúródott a mellébe. Kihúztam. Nem lehetett kellemes, de nem vérzett, régóta ott lehetett. A madár, mint a rongy, alig élt, alig volt izomtónusa. Biztosan szomjas! Pohár víz, és a galamb felélénkült, és bár a kezemben fogtam, belehajolt a pohárba és hosszú kortyokban ivott. Valószínűleg a szomjhalál széléről jött vissza, mert legyőzte a félelmeit, ivott, ivott. Elméjét valószínűleg csak és kizárólag a víz foglalkoztatta. Közben kis kalitka került elő a kamrából. „Kali." Betettem a galambot, aki percekig nem tudott lábra sem állni, de próbálkozott és sikerült neki. Az egyik szárnyát kicsit lógatta, de fél óra múlva megült az egyik rúdon. Evett is valami régebbi magkészletből. Siker! Évi boldog. Én meg azon gondolkodom, hogy mihez fogunk kezdeni egy repülni képtelen, sebesült madárral, akit legfeljebb egy kis ketrecben tarthatunk örökös rabságban. De eszik, iszik szorgalmasan, és persze fél tőlem, mert vad madár. Amikor reggeli