Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11. szám - Lengyel András: József Attila és Illyés – Osvát vonzásában (A marginalitás irodalomszociológiájához)
mint a Partisans, a he Journal Littéraire, a Vox du Peuple, a Proletaire stb. (vö. Szigeti 1995. 154.), s ezek egyike-másika nem állt nagyon messze a La Libertaire-tő\. Sőt, Illyés személyes indulataiban is volt ekkor még valami, ami rokon érzületként jellemezhető. Énekelj, költő című, már a Nyugatban megjelent versét például így zárta: „Néha mégis elborul homlokom, koszorúm lehullik csörögve, / a kémény fiistjében Dózsa György sercegő bőrének szagára emlékezik orrom, / mintha én is haraptam vón' belőle, gyomrom felkavarog, / köpésem vitriol, ha isten segít, megláthatjátok még fekete marását" (Nyugat, 1928.1. 837.). A közösségkeresésnek tehát némi eszmei föltételei is adottak voltak. 4 A két fiatal író előtt irodalmi, irodalomközéleti szempontból azonos követelmények állottak: be kellett tagolódniuk valahogy a magyar irodalmi élet adott rendjébe. Ez Illyésnek sikerült jobban és szinte föltűnő gyorsasággal. A helyzet kulcsa a jelek szerint a Magyar Korona kávéház volt. Ahogy az egyik kortárs, Komlós Aladár írta később, József Attilára emlékezve: „1926-27-ben [helyesen: 1927-28- ban] sokat üldögéltünk az Andrássy úti Magyar Korona kávéházban, ahol Osvát Ernő a Nyugatot szerkesztette, s amelynek asztalait délelőttönként ellepték az itt fekete fogyasztásra sem köteles, állástalan fiatal írók, s amelynek Osvát elfoglalta páholyában gyakran megjelent Móricz Zsigmond és Kosztolányi is" (Komlós 1967. 271.). Ez a páholy legendás helye volt akkor a magyar irodalomnak, mások is megemlékeznek róla. Osvátról írott nekrológjában pl. Németh Andor: „Tudom, hogy nem felel. II Pedig szeretném tudni, mit mondana. Ha bemennék a Magyar Korona kávéházba, az utolsó fülkébe, - mely most üres-és kereken megkérdezném? Mit mondana? Ha közölném vele, hogy százhúsz-százharminc, nagyobbára névtelen író nevében jövök, hogy felelőssé tegyem - újból, megint?" (A Toll, 1929. 30. sz. 17., újraközölve OEKK 462.). S Osvátra emlékezve, ugyanerről az időről írta Illés Endre is: „Első beszélgetésünk után az Andrássy úti Magyar Korona kávéházba hívott meg. Itt tartotta igazi olvasó- és fogadóóráit" (Illés, OEKK 343- 344.). Illyést Osváthoz, tudjuk, Füst Milán ajánlotta be, Illyés kései, némileg leegyszerűsítő és poentírozó emlékezése szerint így: „Osvát asztalához Füst Milán vezetett el, Babitséhoz József Attila" (Illyés 1971, újraközölve Domokos szerk. 2006. 16.). A történet persze valójában ennél kicsit komplikáltabb. Füst, megismerkedve Illyésnek A Láthatárban közölt verseivel, még 1927. március 18-án (!) levélben ajánlotta be az ifjú költőt a Nyugat szerkesztőinek. Akciója azonban, érdekesmód, nem járt azonnali sikerrel, Illyés versei a Nyugatban csak háromnegyed évvel később, 1928 januárjában jelentek meg először. Hogy a közben eltelt időben mi történt, pontosan nem tudjuk, lehet, hogy Füst ráerősítésképpen csakugyan személyesen is elvitte Illyést Osvát kávéházi asztalához. Annyi biztos, 1927 végén, 1928 elején már Illyés is hozzátartozott Osvát kávéházi udvartartásához. Osvátról írott 1933. októberi, tehát még időközeli cikkéből tudjuk ezt. Ott ugyanis így írt Osvátról: „Órák hosszat hallgattuk a kávéházban szellemes előadását, csípős kritikáit. Hogy még tovább hallgathassuk, hazakísértük" (Illyés 1933, újraközölve OEKK 523.). S hogy mi zajlott Osvát íróalakító kávéházi udvartartásában, Illyés, némi távolságtartással ugyan, de erről is szót ejtett cikkében: „Ó [ti. Osvát] az élettel játszó írók életével játszott. Rímekbe bódult költőkből drámaírókat és publicistákat alakított. Egy kezdő hírlapírót pár mondattal a regényírásra utasított" (uo. 524.). S ez a leírás alighanem személyes élményekből is táplálkozott. Abból a tényből, hogy Illyés Füst Milántól való beajánlása (1927. márc. 18.) és az első Nyugat-beli verspublikáció közt háromnegyed év telt el, arra következtethetünk, hogy az íróátalakító 77