Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11. szám - Pomogáts Béla: Kodály Zoltán és Ady Endre

teni a korszerű zenei kultúrát. Kodály 1925-ben keltezett Magyar zene című írásából idézek ide egy hosszabb részletet: „Némelyekben az új magyar zene bizonyos művei a forradalom benyomását keltették. Eltekintve attól, hogy az igazi művész sohasem stiláris forradalmakat, hanem jó műveket kíván teremteni, inkább lehetne hagyomány-megőrző munkáról beszélni. Nem szakítani a múlttal, hanem megújítani a vele való kapcsolatot és intenzívebbé alakítani - ez volt a mi szándékunk, midőn légkörét megragadni és megtartani, építő köveiből épületet emelni kívántunk. Mi ezeknek az ősi daloknak vagyunk epigonjai, régesrég halott szerzőik a mi zenei őseink. Nagyon is természetes, hogy ebből valami olyasféle származott, ami az eddigi zenétől erősen eltér. Azok, akik kizárólag a német klasszikusok stílusát ismerik el zene gyanánt (és sok az ilyen), öntudatlanul csakis az italo-germán formanyelvet fogadják el minden zene egyedül érvényes alapjául, azt a nyelvet, amelyre ezek a klasszikusok építettek, így tehát először fel kell vetni azt az elvi kérdést, vajon elismerhető-e más idiómák létjoga is? Ha igen, akkor új útja nyílik a megértésnek. Sok minden, ami szokatlan, e régi dalok sajátosságaira vezethető vissza. Aki csak a német-olasz melódiát melengeti szívében, arra ezek az idegenszerű fordulatok és hangzások - amint gyakran megfigyelhettem - először visz- szariasztóan hatnak. Hosszabb foglalkozás után azután éppoly természetesnek mutatkoznak. Az idegen nyelvet bizony meg kell tanulni. Gyakran még az anyanyelv valamely némileg változott alakját is szinte idegen nyelvként kell elsajátítani. Oly példa ez, amilyen minden országban egyaránt felmerül. Nékünk támadt egy új költőnk, Ady, aki a maga nyelvét a régi magyar nyelvből alakította ki csodálatosan. Eleinte megtámadták, abszurdnak, homályosnak, érthetetlennek, sőt - nem-magyarnak nyilvánították. Később azután a Saulusokból váltak a leglelkesebb Paulusok."

Kodály pontosan érzékelte azokat a szálakat, amelyek Ady Endre költészetét, egyáltalán: nyelvét a „régi magyarsághoz" kötik, Zenei anyanyelv című tanulmányvázlatában (a Vargyas Lajos által 1993-ban sajtó alá rendezett Magyar zene, magyar nyelv, magyar vers című kötetben, amely a mester hagyatékát adta közre) olvasom a következő okfejtést: „A magyar zenei nyelv kiteljesedésére szükséges volt a magyar zenei múlt mennél bővebb feltámasztása. Mint a magyar irodalmi nyelv is azáltal, hogy újra használatba vette régi és népi (=lényegében régi) részét. Amint ez a régiség és népiség tudatosan (kerül bele az irodalmi nyelvbe) Vörösmartyn, Petőfin, Aranyon, Adyn keresztül." Kodály mindig nagy becsben tartotta a régi magyar költészetet, zenei alkotómunkája során nemegyszer támaszkodott ennek emlékeire, egyik nyilatkozatában (A gergelyjárásról és a régi magyar líráról, 1926), a fentieket mintegy kiegészítve, jelentette ki a következőket: „Olyan ez a régi zománcos magyar nyelv, mint azok az antik csattos magyar ékszerek és brokátszövetek, amelyeket múzeumokban vagy családi gyűjteményekben láthatunk. Ennek a nyelvnek az ízére bizony csak harmincon felül jön rá az ember. Én csak Ady után jöttem rá az élvezetére, mert kétségtelen, hogy Ady archaizmusa kitűnő előiskola a régi magyar lírához. Az irodalmi kultúrának egyik fokmérője, hogy a régi költészetet milyen széles réteg tudja élvezni. Nálunk még hosszú út van addig, hogy a régi költészetet úgy érezzük, mint az olaszok Dantét. Pedig a mi régi lírikusainkban hamisítatlan költői véna csörgedez, csak meg kell tanulni az elavult forma mögé behatolni, beleélni magunkat a korba."

A „régi magyarság" természetesen, ahogy Adynál, úgy Kodálynál is egyszersmind „népiséget" jelent, minthogy a zeneszerző meggyőződése szerint (és ezt több alkalommal kifejtette) a „régi" és a „népi" magyarság általában a kultúrának ugyanabból a tartományából százmazik (ez volt a véleménye különben a harmincas évek népi mozgalmában fellépő teoretikusoknak, mindenekelőtt Németh Lászlónak is). Kodály Mi a magyar a zenében? című tanulmányvázlatában a következők olvashatók: „Ady: Elhűltem ős színe láttán. Annyira elfajzott a művelt magyar, hogy érzésbeli közössége nincs őseivel, telje61