Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 1. szám - Szekér Endre: A válogatott versek (Gömöri György: Ez, és nem más)

menyek visszájára fordultak, eltűntek, jelentésüket-értelmüket vesztették. Ezt érzékelteti az összetett szavak elferdült egymáshoz kapcsolásával. A kor és író kapcsolata a múltba is vezeti a költőt, száz évvel visszalép, megszólítja a kedves Zolát, Dreyfus kapitányra és a koholt perre gondol, s „égő lelkiismerettel kiált: j'Accuse!"

Az 1956 novemberében Angliába menekült költő Oxfordban fejezte be egyetemi tanulmányait, utána a cambridge-i egyetemen tanított lengyel és magyar irodalmat. De sohasem „felejtette el" hazáját, Magyarországot és a magyar nyelvet: „mert leírhatom angolul az élet / minden rejtelmét, le a mindenséget, / de anyám nyelvén tudom csak kidadogni / a naplementét alkotó igéket." O az „újmódi nomádokhoz" tartozik 1957 óta, a világ keresztútjain itt-ott letáborozva. De - mint Odüsszeusz - nem maradt a lótuszevők közt, hányódva a Szküllák és a Kharübdiszek között. Megkapaszkodott a magyar költészetbe, felidézi Balassi Bálint szerelmi kalandjait a Tiefengrab utcában. A nők viszonyáról a költészetben általában című versében Csokonai Lillájára, Vajda János Kratochwill kisasszonyára, Ginára és József Attilára gondol. Összefonódik a múlt és jelen, a Petőfi-kollázsban a rab világ („lábán bilincs”) rejtőzik el, másutt meg Petőfi választási kudarcát idézi - a „megcsúfolt igazságról”. Drámaian versbe foglalja József Attila szárszói utolsó pillanatait a vasútállomáson, tudatosan be nem fejezve a mondatot, a halált hangsúlyozva így kimondatlanul („hogy aztán"). Kortársait is szeretettel öleli verssor-karjaiba. Weöres Sándort a paksi halászcsárdában, egészségére emelve poharát („dús műved megmaradjon"). A Londonban élt Határ Győzőt köszönti hatvanéves születésnapjakor („Ki nyelvében él, nemzetében él."), s a Rigmust... is Neki, a Golgelóghi szerzőjének küldi. Máshol Füst Milán költői magatartására gondol, Radnóti Miklós „A la recherche"-ére, a tragikus halálra (Abda) figyel. Az Elkésett tisztelgésben a költészet kapitányává lépteti elő Baka Istvánt. Sajnos a Petri Gyurinak küldött verses üdvözlet is halotti búcsúztató lehet már, ki „atilla módra fázós árva lélek" volt, s szüntelen lázadó - ebben az eltorzult világban. A hatvanéves költőbarátját, Horváth Elemért üdvözli Arckép című versével, aki szintén „sokéves csatái", a számára is elvesztett 56-os forradalom után megőrizte a „limeszek kincses nyelvét". A „Sens unique" verssorai Karátson Endrének szólnak, és ebben a különös fontosságú jelképben - egész élete (sőt többük: élete) benne rejlik. Egyirányú utca, nem lehet visz- szafordulni, nem szabad letérni róla se erre, se arra, nincs másfelé a költőnek és társainak „kivezető út." Költői levelet küld M. A.-nak, azaz Makkai Ádámnak a fiatalkorra, 1956-ra, igazi örömeikre emlékezve - a mostani mindennapok végzetes jóslataival, jó és rossz hétköznapi híreivel együtt. Két mestert külön kiemel a költő, címben - nyíltan és verssorokban rejtetten: Kosztolányit és Márait. A Quasimodo-emlékdíjas (és az Ada Negri-díjjal is jutalmazott) Őszi magánbeszéd finom hangulatában, szóhasználatával és az egyértelmű fogalmazással vall: „abból adtam, amit hoztam." Ezeket a „dércsípte almákat", „kristálytiszta levegőt", „vadludak gágogását", a lebbenő „könnyű szelet" s az almafát - nem tagadhatja meg. A Négy sor Kosztolányinak sorai az édes emléket toldja meg egy grimasszal, a rímekkel játszva: „Ez már kemény utókor, rajtunk az út pora, / Nevünknél szebben csillog a sztárok tompora." A Nosztalgiáda Kosztolányinak és Márainak szentelt verssoraiban a szép és fájó élmények, szerelmek, remények fonódnak össze. „Mintha csak gyorsvonatablakból / az elfutó vidéket - / úgy nézem most a múltat. / Pereg a teljes élet."

A költő múltja sokkal tágasabb: nemcsak a közelmúlt tapintható emlékei elevenednek meg, hanem a távolabbiak is. Természetesen a közeli és távoli jelentős történelmi és mindennapi pillanatokat őrző emlékek összefonódnak, hol átüt egy-egy régi eseményen a máig időszerű gondolat, hol az egyértelműen mai témán átsugárzik a korábbi időszak. Gömöri György szinte naponként benne él a mai és távolabbi történelemben, a magyarban és a lengyelben, Erdélytől Varsóig, az ötvenes évektől Szenei Molnár Albertig. Ezek a „történelmi pillanatképek", a múltbeli történések jelenkori átélése - feltétlenül eredeti és jellegzetes fejezete Gömöri költészetének. Ezek a gyors pillanatképek egyszerre vázlatosnak tűnő kis jegyzetek és titkon mélyen átélt lírai megfogalmazások. Pl. Tótfalusi Kis Miklós levelét küldi Erdélybe, s közben „minden erőmmel igyekszem nemzetem / hasznára lenni." Vagyis mindketten, mindnyájan akarnak „hasznára" lenni a magyar nyelvnek, a magyar történelemnek. Hiszen a „csalárdi nimötök" és a „fenek törökök" közt

103