Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Toldi Éva: Doktor urak (Grecsó Krisztián Tánciskola című regényéről)
A kívülállás és az idegenségérzés, a különállás és a különbözés, illetve az azok felszámolására irányuló törekvés a regény egyik meghatározó momentuma. Egyetemi évei alatt irigyelte a bölcsészfiúkat, akik végigdorbézolták az évet, szeretett volna hozzájuk hasonló, felszabadult életmódot folytatni, őket mégis ellenszenves, idegen voltukban éli meg: egyrészt sóvárogva figyeli, másrészt „hónaljszagú "-aknak nevezi őket. Saját testiségéről sincs túlzottan jó véleménnyel: „édesanyja alacsony termete jutott neki, nagybátyjának a válláig ért fel, nem beszélve gyarapodó pókhasáról, amelyet Lajos bácsi jóindulatúan csak a viceispánok kötelező köpcösségének nevezett. Jocó huszonhárom éves volt, enyhén kopaszodott, elöl ritkás haját érettségi óta szeszekkel, balzsamokkal kente, mindhiába". Viszont a másik, az egyaránt irigyelt és szégyellnivaló nagybácsi küllemét kifogástalannak látja: „gesztenyebarna, sűrű haja az álla alá ért, és ha pofaszakállát is meghagyta, úgy nézett ki, akár egy filmszínész". Nagybátyja szerint Jocóval csupán egy gond van, hogy „hiányzik a harmadik szeme". Ez a kijelentés ugyan átvitt értelmű, arra vonatkozik, hogy Jocó képtelen meghallani például a kézi permetező keringő-, majd tangódallamát, de még Mozart Requiemje sem jut el hozzá ezen az úton, és képtelen meglátni, visszaidézni a múltat, reménytelenül földhözragadt figura, akit a fantáziája nem röpít misztikus magasságokba és távolságokra. Ez a szem azonban korántsincs valamiféle elvonatkoztatott helyen, az a bizonyos harmadik szem „a gyomorból, a máj és a lélek mellől néz kifelé..." A „harmadik szem" aktivizálásának színtere pedig többnyire a Pedróhoz címzett kocsma, ahol a nagybácsi drogos randevúkat szervez az ördöggel; halálutazásokat, víziókat vált ki. A helyek metaforikus összekapcsolódása, külső és belső tér egymásra vetülése, test és lélek összhangja, a női attribútumokkal rendelkező víz és a férfiasság színterének ötvöződése valósul meg e helyen: „a víz olyan, mint a kocsma, megnyitja az ember száját és lelkét, ott majd el tudja képzelni, mi történt". „Tótvárossal kapcsolatban Jocó minden balsejtelme igazolódni látszott. Egy középváros, ahol nem érdemes élni, mert olyan konokul zártak az emberek, akár egy faluban; de a magány, a förtelmes egyedüllét úgy is lehet rossz, ahogy egy nagyvárosban. A kocsma mindezek előképe... (...) A Pedró olyan volt, mint Tótváros, de metaforáról szó sem lehetett, a kocsma inkább megszemélyesítette, konkrétan kiadta ezt a megyeközponttá lett, terebélyes szlovák falut." A regény nyelvének plasztikussága következtében ugyanarra a narrációs szintre kerül a faktográfiai hitelességgel megjelenített, markáns szociografikus kömyezetrajz, amelyhez tematikusán a főhős idegenségér- zete, lelkifurdalása, beilleszkedési törekvése illeszkedik, valamint a metaforikus beszéd és a víziók tapasztalaton túli, szürreális megjelenítése. A narrátor nézőpontváltásai, a közelítések és távolodások viszont a szöveg prózaritmusának egységét biztosítják. A regénynek részletesen taglalt szerelemfilozófiája is az identitáskereséssel van összefüggésben, és Jocónak egy cigány lánnyal való első szerelmi kalandjával kezdődik, s tart a tudatos választásig, a rokkantkocsis lánnyal való nyílt színi táncig, felnőtté éréséig. A testiség révén idegen kultúrák is megjelennek a szövegben, az azokhoz való erkölcsi, közérzeti viszonyulás is végigvonul a történeten, egyfajta interkulturális kontextusba ágyazva a regényt. Bizonyára az sem véletlen, hogy a magát idegennek tartó, kitaszítottnak érző Jocó éppen egy szintén kitaszítottnak és idegennek látszó, tolókocsis lány mellett érzi úgy, hogy révbe ért. Egy másik szálon viszont a nagybácsinak a testiséggel kapcsolatos történetei „futnak". Szalma Lajosnak ugyanis sok hóbortja mellett a legfőbb foglalatossága nők sokaságának meghódítása. Ennek megfelelően alakul mindenkori világlátása, egész világképe, számára test és táj csupán erotikus összefüggéseiben szemlélhető: „Szalma Lajos a távolba nézett, ahol a Tiszán túl, a kékre festett, feloldódott, kietlen rónaságon a szegedi kendergyár bálái kuporogtak egymáson, minta titokban párosodni szeretnének, és akárha látta volna, hogy már azok is eggyé lettek a levegővel, vagy mintha tudni lehetett volna, mi minden történik e pillanatban a békák vérével megjelölt, egy tömbbé lett magyar pusztában." A magyar puszta mint állandó szókapcsolat ironikus hangvételt biztosít a regénynek, a jelentésalakításba bevonja a kulturális toposzokat is. Nem véletlen tehát, hogy a legfontosabb testszinekdoché éppen a szív, méghozzá kinagyítva, országos méretűvé téve jelentésrétegeit: „Lajos bácsi szerint persze a telek éppen olyan izgalmasak a szívnek, olyankor fűtenek a kupéban, és az utast hamar elnyomja az álom, a szív pedig végre fölszabadul, nem gátolja a tudat, mert a szív nagyon is tudja, hogyan lehet bealudni és megálmodni Magyarországot. Szalma Lajos ekkor azt mondta, hogy a világon a legszebb dolog megálmodni Magyarországot, ő Hajdúszoboszlótól Debrecenig savanyú almával szokott álmodni, a Hajdúságban sárga almácskák gurulnak a szálkás faládákból kifelé, és van más: a Hortobágyon sohasem mély az álom, de mindig illatos. Gyoma és Mezőtúr között istenien lehet szunyókálni, ha ott álmodik, női öleket lát, Mezőtúrnál bele is túrhatja a fejét, ha nem kiabál nagyon tolakodóan a vasúti szignál, és ha még az állomáson várakozva is szabadon tudja hagyni a szívét, akkor az is megtörténik. A kupé és a vagon erotikus zóna, a finoman rezgő, mocorgó műbőr ülés a leghidegebb asszonyt is felbirizgálja, és mikor pironkodva kiindulnak, azzal a finom, de nem tudatos elhatározással, hogy néhány eltévedt simítással 106
