Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Dobozi Eszter: „itt a legjobb” (Pintér Lajos Ezüst című kötetéről)

Parafrázisszem a kötet élén olvasható mű, Az apátság alapítólevele, a kádári diktatúra idején botrányt kavaró Nagy Gáspár-verset újra feldolgozó Öröknyár: elmúltunk ötvenévesek és a kötet végére helyezett Világosságot!, mely Petőfi Sándort parafrazálja.

Mondhatjuk erre az idézéses építkezési módra, hogy a posztmodern kelléktárából való. Pintér Lajos verseinek bizonyos posztmodern vonásaira már Vasy Géza is felhívta a figyelmet az Ezredfordulói ének című írásában, mely először 2000-ben az Árgusban jelent meg. (Vö.: Vasy Géza: Tíz kortárs költő, Felsőmagyarország és Szépírás Kiadó, 2007). Emlékezünk azonban arra is, hogy a vendégszöveges megoldásokat és az allúziós szó- és képfűzést, valamint a parafrázist is, évszázadokkal korábban, sőt már Krisztus előtt használták. A tiszteletadás eszköze volt Vergiliusnál, Horatiusnál, majd a mi Zrínyi Miklósunknál. Élt vele Arany János. Elmúlt századunk első felében is előfordult mind a magyar, mind a világirodalomban (T. S. Eliottal, Babits Mihállyal), később az avantgárdból is táplálkozó Szilágyi Domokos alkalmazza kedvvel nagy ívű kompozícióiban a század második felében.

S ha már a posztmodernt emlegettük, nem hagyhatjuk szó nélkül Pintér Lajos költészetének azon sajátosságát, amely szintén gyakori jellegzetesség a posztmodern áramába tartozó alkotóknál: a játékosságot, különösen a szójátékok kedvelését: „Kodály tanár úr / - a hű zenész - / hazánkra visszanéz, / hogy templom vagy / hodály az ország?" (Bevezetés egy Vígh Tamás-kiállításhoz)

Pintér Lajos műveiben azonban a posztmodemre emlékeztető stílusjegyek a posztmodem költőétől merőben eltérő tartalommal és alkotói magatartással párosulnak. Pintér ugyanis nem tagadja a líra közéleti érdeklődésének létjogosultságát. Éppen ellenkezőleg: az irodalom közös dolgainkban való illetékességén alapul egész eddigi pályája. És nem hirdeti az értékek relativizálódását, viszont pöröl az elveszett értékek visszaszerzéséért. Ezt támasztja alá a fentiekben bemutatott hivatkozási rendszere is, mellyel szellemi életünk egész panteonját elénk állítja. Ahogyan szójátékainak jó része is olyan játék, amely - Szilágyi Domokos szavaival - „titokban/holt-súlyossá komolyodik". Nem puszta formai bravúr, hanem legtöbbször az irónia, a groteszk, a keserű bírálat lehetőségét találja meg benne. Vagy a derű, a diákos élcelődés módszerét.

Mert nem csak az elégikus hangoltság jellemzi ezt a költészetet, e kötetben is megmutatkozik a költő jókedvre, örömre való készsége. Tanúi lehetünk annak, mint szerez önmagának és olvasóinak kellemes perceket egy-egy nyelvi leleménnyel (

rempeholló), a szavak, motívumok mágikus ismétlődésével, egymásra pörgetésével (Játék). A jó kedély biztonságát adják azok a művek, amelyek - mint a mikszáthi próza - egy- egy adomára, anekdotára szerveződnek. Különös, hogy ez az adomázó, anekdotázó, elsősorban prózastílus előfordul a lírai költő könyvében is (versmeccs, rempeholló, Illyés/ Szabó Lőrinc-medalion, Bálint Sándor-medalion, Medalion - Heleszta Sándor emlékére, Hogy éltek itt?). Olyan darabjaiban, amelyek már-már nem is versek, ha csak nem - az élőbeszéd természetességével megszólaló - prózaversek, vagy amelyek közelebb állnak a szabad vers ritmikájához, mint a kötött formában írottakhoz. Ezeknek a műveknek a téma kifejtettségében áll az erényük. Míg rövid - olykor egy-kétsoros - verseinek éppen a tömörsége, sűrítettsége figyelemre méltó. Mindezek mellett föltűnhet a korábbi Pintér-köteteket ismerő olvasónak egy másik formai újdonság is: megszaporodtak e költészetben a feltűnően rövid sorokra tördelt versek. Többnyire az ütemhangsúlyos ritmusban írottak között. Olyanok, mint a ráolvasás. Máskor meg: mint amikor az írott szövegben megszólaló minden szavának különös hangsúlyt kíván kölcsönözni - s nemcsak a szokásos nyomatékkai, hanem az írásképi megjelenítéssel is.

99